2017. június 29., csütörtök

Cortina Trail 2017

Az elmúlt években szerencsére sikerült pár kvalifikációs pontot adó terepversenyt  és túrát teljesítenem, így adott volt, hogy végre kipróbáljam magam egy igazi magashegyi versenyen. A fő álom az UTMB rövidtávja az OCC. De mivel oda majd háromszoros túljelentkezés volt kellett egy B terv, ez lett a Cortina. A Lavaredo Ultra Trail középtávja olaszországban a Dolomitokban. A verseny nem egészen 50 km hosszan vezet végig a Cortina körüli hágókon, három komolyabb mászással 2600 métert kell leküzdeni amire 12 óra szintidő van.  Persze ide se könnyű kijutni  2400 versenyző jelentkezett az 1500 férőhelyre. De a sorsoláson mázlim volt így felkerültem a rajtlistára. A sorsolás után gyorsan befizettem a részvételi díjat, majd szerencsére sikerült ismerősökkel közös fuvart és szállást is találni.

 A felkészülés hónapjai nagyon gyorsan elteltek, volt közte jobb is, rosszabb is. A főpróbának szánt Bércre sajnos családi okok miatt nem tudtam elmenni de a hétvégi szintgyűjtéseket szinte maradéktalanul végig csináltam. Így már csak a hőségtől tartottam, mert 25 fok fölött már nagyon tudok szenvedni. Erre azt találtuk ki, hogy az Eged oldalába a legnagyobb melegekben délelőtt 11 és délután 2 között jártam ki, hogy szokjam milyen az amikor fölülről a nap, alulról pedig a sziklák ontják a hőséget. Hogy ennek mennyi értelme és haszna volt azt nem tudom, de mindig kiütött. A verseny előtt két héttel még sikerült egy arcüreg gyulladást összeszedni így az utolsó hét már csak pihenés és rehab volt.

A kiutazó csapat szerda este 11-kor indult Budapestről. Ezért én már 8kor eljöttem otthonról, hogy Egerből időben oda érjek, természetesen az utolsó busz késve indult de szerencsére a többiek bevártak. Így néhány extra kanyarral reggel 9 után meg is érkeztünk Cortinába.
Csütörtök reggel. Géza felvetése alapján előre regisztráltunk a 9:30-kor rajtoló Compressport közösségi futásra, hogy átmozgassuk az utazástól elgémberedett lábainkat. Ez egy nagyon jó hangulatú kis buli futás volt a cég szponzoráltjaival, végig Cortina belvárosában majd el egy kilátó pontra. A hangulat annyira adta magát, hogy miközben videózni próbáltam menet közben a főutcán, egyszer csak arra eszméltem, hogy a két előttem futó jobbra és balra kitér, hogy én belerohanhassak a már felállított fém kordonba. Az ütközést sikerült lágyékkal tompítani és beszerezni egy jó kis lila foltot a belső combomra, de legalább egy jót röhögtünk. Majd bevettük magunkat az expo-ra ahol több tucat cég és verseny kiállítói vártak minket különböző finomságokkal és akciós ajánlatokkal. Alap esetben még szilveszterkor se iszok pezsgőt, de itt olyan kedvesen kínálták, hogy teljes természetességgel fogadtam el délelőtt fél 11kor és még ízlett is, bár nálam a dobogót a spenótos tojás felfújt szerűség vitte el. Ez után visszaültünk az autóba és elindultunk a szállást megkeresni a következő faluba.

A szállásunk San Vito di Cadore -ban volt, egy ódon 100 éve üzemelő pékség és cukrászda fölött aminek a teraszáról elég impozáns kilátásban volt részünk:


Itt elfoglaltuk a szobákat és visszamentünk Cortinába átvenni a rajtszámot és megnézni Géza rajtját aki a délutáni Skyrace-en is indult. A felesége Kati pedig visszament a versenyközpontba önkénteskedni. Mi Marcsival és Joeval kis városnézés után busszal akartunk visszamenni a szállásra, de két perccel lekéstük. Így kipróbálhattuk, hogyan tudunk stoppolni. Nos hát nem túl sikeresen, az egészben a legjobb az volt mikor egy apáca nevetve intet, hogy Ő ugyan fel nem vesz minket. Végül is 50 perc után felvett minket egy kedves bácsika, aki kérdezte indulunk e a versenyen. És biztosított minket, hogy nagyon szép lesz Ő minden hétvégén túrázik a hegyekben. Közben a többiek már haza értek és egy finom tésztával vártak minket.

Péntekre a telefonom teljesen elhalálozott így adott volt a délelőtti program is. Cortina főutca mobil bolt keresés. Szerencsére Kati olasz tudása sok segítség volt, ezért előtúrtak nekem a raktár legmélyéről egy 29 eurós duplakártyás békebeli elpusztíthatatlan Nokia-t, tökéletes lesz versenyekre ahol kötelező magaddal vinni. Ezután bementünk a North Face boltba, ha már 20% kedvezményt adnak a rajtszámra és az sem elhanyagolandó, hogy a kínálat finoman fogalmazva bőségesebb mint bármelyik itthoni boltban. Közben a bolt előtt zajlott a gyerek futam, hihetetlen aranyos lurkókkal akik magukban, vagy szüleik kezét fogva esetleg a nyakukban ülve teljesítették a nekik kijelölt pályát.



Délután vissza San Vito-ba ebédre pizza majd pihenés, hiszen a hosszútávosoknak este 11-kor már rajt volt. Én is pihenést terveztem de valami bélcsavaró kórság kiütött így az éjszaka nagyobb részét a mosdóban töltöttem, a maradék időt pedig a vihar tanulmányozása vitte el, talán ha 2-3 órát tudtam pihenni.

Szombat reggel átrobogtunk Cortinaba ahol Marcsival hosszan vártuk a rajtot, az éjszaka küzdelmei miatt én nem túl jó kedvvel és állapotban egy kövön üldögéltem a tömeg szélén, nagyon nem volt kedvem beverekedni magam a rajtzónába. Ez egy jó fél óráig tartott aztán mikor felcsendült Ennio Morricone-tól az  Ecstasy of gold, már én is furakodtam előre, hogy kivételesen ne teljesen leghátulról rajtoljunk.
Kikocogtunk a városból, majd az erdőben jött az első komolyabb emelkedő. Itt szinte állóra fékeződött a tömeg a két nyomni ösvényen elkezdődött a torlódás. Egy - két előzés után elértünk egy kis tó partjára ahol magyar szavak ütik meg a fülemet. Markó Katáék, ekkor még csak köszönünk majd mindenki megy tovább a saját tempójában. Tetszik ez a mezőny japán, hongkongi, lengyel, ukrán, francia, amerikai versenyzők a rengeteg olaszon felül. Mindenki más stílus mind mozgásban mind felszerelésben. Az első emelkedők jól mennek, nincs még hőség és a fák is árnyékot adnak. de tudom ez nem lesz sokáig így. Ahogy emelkedünk a növényzet eltűnik és csak a világos sziklákról visszavert gyilkos sugárzás marad. Ha forráshoz érek, iszok, vizezem a fejem a csuklóm, sehol egy felhő az égen, a panoráma viszont pazar ahogy kanyargunk felfelé. Az első 10 km jól telik élvezem a tájat viszonylag jól is vagyok még egy csokit is sikerül magamba tömni.
Majd jön a Travanses-völgy pokla, a mesékben az ilyen gyönyörű helyeken élnek a hegyi tündérek, de most inkább csak a gonosz manók földje amik teljesen a mélybe rántanak, esetleg néhány világháborús lidárc átka súlytja a vidéket. Az biztos, hogy hiába az alacsony vízállás képtelen vagyok haladni még a patakmederben is csak vánszorgok az agyam meg olyan dolgokon kattog amiknek nincs helye a versenyen. Gépies a mozgásom fejben messze járok, A versenykuruzslóm jól seggbe rúgna ha tudná min agyalok, de most tuti nem érném el telefonon. Nem tudom mennyi idő alatt jutok itt át, fél óra, egy óra nem tudom teljesen kiesett az egész. Egyszer Marcsi rám szólt, hogy egyek majd az első pontnál segített tartályt tölteni, hogy legyen nálam víz fölfelé de ez a rész egy rém álom volt.
Végre elkezdünk emelkedni a gondolataim kitisztulnak visszatér az erőm újra utolérem Katáékat, Ő már volt tavaly is, ellát pár jó tanáccsal, a csúcsra jókedvűen érünk fel, Ők itt picit lemaradnak fotózni én meg húzok lefelé.
Col Dei Bos hágó

Le a völgybe széles jól futható dózer vezet, kocogni kezdek. Illetve kezdenék, a gyomrom helyén egy kő pattog a görcsölő beleimen, nagyon nehéz belőni azt a tempót amivel úgy tudok haladni, hogy ne fájjon. Pedig a völgyben látom lent a parkolót, bár a többiek figyelmeztettek, hogy becsapós mert lesz előtte még egy emelkedő, mégis nagyon közelinek tűnik. Az út persze tényleg becsapósan kanyarog, a várt alagút nem a völgybe hanem a következő kaptatóra vezet rá.

Az út jobbra fordul, az eddig hűvös szellő helyét átveszi a megrekedt hőség, ami úgy fejbe ver mintha beton falnak rohantam volna. Szédülök kóválygok, meg kell állnom képtelen vagyok tovább menni. Szerencsére Katáék utolérnek kapok tőlük sótablettákat, iszok rá némi testmeleg izót, majd az erődnél megállok fotózni.

Hihetetlen hely, egy régi erőd, fölötte a falon kötel technikát gyakorolnak, kicsit arrébb viaferrata csoport kurjongat, alattunk a völgy szembe a következő hegy. Talán öt percet töltök itt el, de ennyi kellett is, hogy összekaparjam magam és letudjak ereszkedni a frissítő pontra.
A pont előtt az aszfalton utolér Marcsi is, több mint egy órája nem láttam nagyon megörülök neki, Ő sokkal jobb állapotban van mint én, közli, hogy szó se lehet kiszállásról, eszembe se jusson megyünk együtt tovább, van két óránk a Giau-hágói pontzárásig. A ponton iszok egy kólát majd egy kis levest ez javít a helyzetemen. Szilárd kaját nem merek lenyelni, de gondolom egy darab sajttól nem lehet nagy gond. Nos persze megint tévedek a 3 féle kirakott sajtból sikerül kiválasztanom egy érlelt fajtát, ami nagyon jól esne este a teraszon egy palack bor társaságában, itt viszont megint görcsbe rántja a gyomrom. Marcsi számomra hihetetlen tempóval lő ki a pontról, alig bírom követni. De a lendülete csak az első komolyabb szintezésig tart. Beérem, majd szép lassan elmarad mögöttem. Kezd összeállni a képlet. Fölfelé máshogy terhelem a törzsem ezért nem görcsöl olyankor a gyomrom, ergó nincs mit tenni az emelkedőkön kell behoznom minden a lejtőkön elvesztett percet. Mindezt úgy, hogy féltávnál egy óra csúszásban vagyok a saját tervemhez képest és a pálya utolsó 10 km-ere ereszkedni fog végig, ja és nem tudok szinte semmit lenyelni.
De előbb még fel kell mászni a pálya legmagasabb pontjára 4 km-en 500 szintet kapunk amíg elérjük a 2400 méteren lévő Averau házat, Egyenletes tempóban haladok sehol nem állok meg szuszogni, a hegyek gyógyító ereje működik. A hegyek gyógyító ereje működik, már a tűző nap se érdekel. Pedig az óra hőmérője 36,6 foknál a magasság méréssel együtt kiakad, többet nem számolja az összszintet. A Cinque Torri sziklatornyait már jókedvűen érem el, még pózolok is a fotósnak.

 Majd megyek tovább, már csak pár méterre lehet a csúcs felkiálltással. Utolérem a reggel óta kerülgetett five-fingerses hongkongi lányt, mikor megáll fotózni végül én is előveszem a kamerát.
A menedékháznál a hegyimentők várnak minket, hűsítő teával. Most látom magamon, hogy mennyire leégtem a napon. Bő óra alatt értem fel a völgyből, így megengedek magamnak egy kis szusszanás magamba erőltetek egy banános Hihg5 szeletet lövök egy trailfie-t a fölém magasodó csúccsal és magabiztosan indulok le a hágóba.
Úgy számolom 40 percem van a következő 2 kilométeres ereszkedésre az meg sima ügy nem kell kapkodni. Nos a rajtszámon lévő szintmetszett kissé becsapós, ez inkább 3,5-4 km 100+ szinttel. Mikor erre rájövök előbb elátkozok minden digót, majd az útszélén üldögélőket próbálom noszogatni bírják ki a pontig ne itt csússzanak ki az időből. Persze ezt nehéz elmagyarázni egy spanyolnak aki nálam is rosszabbul beszél angolul, végül egy német sráccal kezdünk el tempózni fölfelé. Az ösvény vége egy olyan szikla csapás amit elsőre fel se ismerek. Túrázók szólnak rám, hogy a futók másik oldalról kerültek egy busz méretű leszakadt sziklát. Itt sikerül is oda csapni a bokacsontom egy nagy kőhöz. Keményen kell tempóznom, hogy elérjek a hágóhoz. Egy perccel a pontzárás előtt esek át az időmérő szőnyegen. Majd befekszek a csap alá. Eltántorgok a kajapulthoz és gondolkozok mit is kéne enni, egy fél banánt sikerül lenyelni, majd meglátom a félbe vágott koktélparadicsomokat a só mellett. Én nem tudom milyen só volt ez, de itthon az útszóró só is előreköszön neki az biztos. Kettőt haraptam rajta és lenyeltem, majd 5 másodpercen belül majd összeestem olyan görcsbe rántotta a gyomromat. Neki támaszkodok a kajapultnak, de ekkor látom, hogy hátul egy ember már hordágyon fekszik, egy csak vegetál a harmadiknak pedig épp infúziót kötnek be. Na ne ezt semmiképp, gyorsan kitántorgok a pontról mielőtt lekapcsolna a személyzet.
 A hágó után pár száz méterrel megint zerge csapás következik amit a hegyimentők biztosítanak. Előtte meg a fűben leülve rejtőzik egy fotós, későn veszem észre így hiába próbálok úgy tenni mint aki jól van.



Hívna a természet de szűk az ösvény nincs hova félre állni így sétálok tovább, majd egy 10-15 perc múlva végre félre tudok állni egy kő mellé. Hát a vesém biztos nem fogja megköszöni ezt a napot, normál esetben egy itthoni Egedes edző körön ami max 1,5 óra is 2x állok ki egy egy fa mellé, most meg lassan 8 órája vagyok úton és ez a második alkalom. Viszont amilyen borzalmas volt a só olyan hatékony is végre megkordul a gyomrom. Ezért benyomok egy  high5 isogélt, majd innék rá. Hopp üres a tartály nem töltöttem fel a hágóban. Ok akkor jöhet a koffeines izó, na az első kortytól olyan hányingert kapok mint még soha. Hát ilyen nincs...
Még egy 200 méteres hágóba mászás vár rám és nem a könnyebb fajtákból és nem tudok folyadékot se bevinni. Tényleg egy pancser kezdő amatőr vagyok. De legalább már a nap nem tűz és hál istennek hogy a high5 pakkot kaptam a szponzortól, mert ezt víz nélkül is magamban tudom tartani. Így mire a kaptatóhoz érek újra jól vagyok és tudok ismét előzgetni. Az Averau-nál 1297. voltam, a hágónál már csak az 1355. Itt most újra visszaszerzek pár pozíciót. Nem mintha bármit is számítana, a sor legvégén vagyok ez egyértelmű. És fogalmam sincs mi van a lányokkal féltáv óta nem láttam őket és biztos, hogy nem értek be a 15:30-as pontzárásig, lehet nem engedték tovább őket? Épp ezen agyalok amikor egy kövön ülve meglátok egy ausztrál sporttársat (milyen jó, hogy minden rajtszámon rajta van ki honnan jött) tiszta vér a térde és a lábszára. Kérdem tudok e segíteni van nálam medic pakk (mert hogy azt is végig cipeltem sose lehet tudni alapon) majd csak legyint, hogy ugyan pihen 5 percet nincs semmi baja. Így megyek tovább. Végre felérek a hágóba ahol két hegyimentő sátrazik, kérdem tőlük hol találok forrást mert tiszta vízre van szükségem, azt mondják 500 méter az ösvény bal oldalán.
Ez az olasz távolság mérés olyan lehet mint a dél dalmát időszámítás, vagy mint, hogy egy Csanya versenyen mindig minden ponton 4. vagy max a célban máshogy számolják. A lényeg, hogy még vagy 20 percet gyalogoltam mire elértem az első patakot. Jó hideg vize van, az az igazi torok rekesztő de most jól esik, eszek hozzá egy banános gélt is mert kelleni fog még az erő. Elvileg már csak egy mászás van hátra.
Itt ér utol Kata, végre van kivel beszélgetni, azt mondja 10 percet késett a hágónál de tovább engedték Marcsit nem tudja, egy feltételes ponton együtt csippantunk. 35 km-ernél tartunk 8:56-alatt eddig 2400 szintet mentünk és 1332. vagyok. Fölfelé még mindig tudok javítani na, de már csak egy pici emelkedő jön amit látunk is a távolban. De előbb még meg kell állni egy réten, ami tele van hegyigyopárral.



 Mögöttünk vihar gyülekezik, a távolban halljuk is a morajlást de talán megússzuk. Előttünk egy lankás emelkedő hát neki indulunk. Két őrült olasz félmeztelenül ül egy sziklán és torkuk szakadtából ordítva drukkolnak mindenkinek aki elmegy ott. Innentől már végig futható pálya jönne, ha a gyomrom engedné. De sajnos nem, mire elérjük az utolsó pontot a D'ajal tó partján iszonyatosan görcsölök. Úgyhogy Kata megy tovább én meg bezárkózok a menedékház mosdójába egy jó negyedórára.
Itt volt egy kiírás, hogy már csak 10 km a cél, van rá 2 órám szóval sima ügy, de Katát már nem érem utól. Engem viszont elég sokan, főleg piros rajtszámos hosszútávosok, de akad pár kék is ezek szerint nem vették 100%-osan komolyan a Giau hágós pontzárást. el fut mellettem több japán, a hongkongi mezítlábas lány, a német futó is rám köszön akit még a hágó előtt biztattam, hogy jöjjön. A lefelé sose volt az erősségem, pedig itt most én is haladok gyorsabban mint a verseny folyamán eddig bárhol. Cortina szélét elérve egy család mini pontot üzemeltet a háza előtt. A gyerekek kolompolnak a kerti slag zuhannyá alakítva, almát és bort kínálnak. Még bő egy km a cél van rá 45 percem, hát persze hogy elfogadom az a deci bor már rontani semmit nem tud az állapotomon, nem is rossz jól esik. Így a célba már vigyorogva kocogok be.




Kicsit nehéz elhinni, hogy sikerült. Sose mennek könnyen a versenyek, mindig sokat hibázok, vagy csak túlvállalom magam. De ilyen mélyről még soha nem jöttem vissza. Rengeteg tanultam ismét. Magamról, a hegyről, a testem jelzéseiről, a tartalékaimról. Arról, hogy mennyire más tud lenni hegy és hegy, hogy milyen gyorsan össze lehet omlani, de vissza is lehet jönni, csak meg kell tanulni kezelni. Persze ehhez nagy rutin kell ami még nincs meg. Mérlegelni kell a kockázatot, de merni kell kockáztatni. Fejlődni csak úgy lehet ha feszegetjük a határainkat. A rengeteg Egedre szaladgálás bármennyire is untam néha sokat segített, de még többet kell. Lefelé még mindig csapni valóan megy, béna és gyáva vagyok. Nincs meg a technikám a murvás, omladékos lejtökön való tempós lejövetelhez még mindig, viszont esés nélkül végig vittem a versenyt, pedig én 10-ből 9x zakózok az ultrákon. Nem volt semmi izomlázam, a térdem picit szúrt és nehezen hajlott a végén, de kis nyújtással és pihenéssel másnapra elmúlt. Szerencsésnek mondhatom magam még a bekapott kórsággal is, ugyanis a verseny utáni éjszaka volt a legrosszabb. Haza jönni is csak a Csernus Brigitől kapott széntablettákkal tudtam, 4 nap alatt 6 kilót fogytam a végére. Mondjuk van miből szóval nem baj.
Fantasztikus élményben részesülhettem egy gyönyörű helyen. A verseny útvonala, a szervezés, a kiszolgálás a helyiek  hozzáállása is csodálatos. Ha valaki bejut a sorsolással ne szalassza el a lehetőséget mert ez tényleg életre szóló élmény.

Köszönet Katinak, Gézának, Karcsinak az utazás, szállás, supportálás megszervezéséért nélkületek sokkal nehezebb lett volna. Marcsinak és Katának a verseny közben tanácsokért. A csapat többi tagjának a jó társaságért és hangulatért. Valamint a szponzoraimnak akik támogattak a felkészülésben és a versenyen a  POLAR Hungary -nak és a ProteinFutárnak.