Salomon Ultra -Trail Hungary 55km 2016

Amikor a cukormázat elmossa a sár.

A 2015-ös sikertelen UTH hatalmas élmény és kudarc is volt egyben. Így nem volt kérdés, hogy újra indulnom kell. Novemberben a nevezés megnyitásakor rögtön be is neveztem. Majd januártól mindent ennek rendeltem alá, idén nem indulok egyetlen TT-s kupában se. A hétvégi hosszú túrákat átvette a hétközbeni edzések sora. Három hónap alatt sikerült is 10-12 kilót fogyni, az itthoni edzőkörök is egyre jobban mentek. A Bérc Trail-en tavalyhoz képest javítottam 52 percet, úgy éreztem nem lehetetlen megcsinálni hisz az UTH elvileg jóval könnyebb útvonal.
Szombaton utaztunk Szentendrére így a szállás elfoglalás után kényelmesen elmentünk enni, majd

rajtszám átvétel. A rajtzóna és a versenyközpont között ingáztunk, próbáltuk elviccelni a fellocsolt pályát és a bérelt hódokkal felduzzasztott patakokat. Lementem megnézni a  a City - Run-, majd vissza a központba. Vártam a tavalyi fergeteges hangulatot a hosszútávosok készülődését. De helyette csak csendben üldögélő embereket találtam. Azok akik tavaly is csinálták már tudták, hogy az idei még keményebb és nehezebb lesz. Ez a kissé komor hangulat ráült az egész teremre. Aztán fél 12 körül ahogy elkezdtek az emberek levonulni a rajtzónába az adrenalin elfújta a kétségeket, mindenki lelkesen robbant ki az éjszakába. Kerékgyártó Peti még elvitt a szállásomra, hogy ne kelljen éjjel bolyonganom Szentendre ismeretlen sikátoraiban majd ment tovább fotózni. 

Végül valamivel 1 óra előtt aludtam el, és bár az ébresztést csak 7-re állítottam be, szokás szerint fél6 és 6 között felébredtem, hiába a megszokás nagy úr. Sikerült addig vacakolnom amíg esőben indulhattam a versenyközpontba, így volt szerencsém kipróbálni hogy mennyire is csúszik a Fellraiser a vizes macskaköveken. Aztán a következő félóra elrepült a rengeteg ismerős között, és a feszült idegességet elfújták a viccek. Jó lesz ez megcsináljuk! Marcsiékkal beálltunk a tömeg legvégére, hogy addig se essen ránk az eső nem mintha számított volna már, majd elsütöttünk egy poént, hogy alapból legalább 1 perc hátránnyal indulunk. Ez akkor viccesnek tűnt. Délután mikor volt aki 10 másodperc miatt nem kapta meg a teljesítői pólót és lett sikertelen a versenye már nagyon nem tűnt annak. Az ilyen időmérő rendszernek ez óriási hátránya!
A Duna partról felfutunk a főtérre, majd le a 11-es főúthoz, mivel a Bükkös patak még mindig árad rendőri biztosítással átkelünk a főúton, ez kell is mert hátul már ráfeküdnek a dudára egy roppant toleráns sportrajongó. Végig haladunk a patak parti sétányon majd kiérünk a városból, elhagyjuk a dózer utat és megkapjuk a sarat. De elsőre még nem tűnik vészesnek, Azért a botot jobb most elővenni, illetve jobb lenne. A bérc óta nem használtam, és akkor nem én csuktam össze, A középső rész majdnem teljesen be lett tolva és még rá is lett szorítva, de úgy hogy a kiálló 2-3 centis részre képtelen vagyok ráfogni a vizes, izzadt tenyeremmel. hosszú percek mennek el vele 4-5 ember megelőz mire belátom, hogy ezt én itt most nem fogom tudni megszerelni. Szerencsére egy bottal is tudok haladni fölfelé úgy hogy egy fiút és egy lányt visszaelőzzek a menedékházig. Amúgy a terep nem rossz talán még picit jobb is mint tavaly. Egyenletes tempóval haladunk tovább átmegyünk a kis patakon gond nélkül majd jön a kék+ szekérútja. Tavaly ez volt az igazi rémálom egy száz méteres szakaszon akkor 14x tépte le a sár a cipőt a lábamról. Idén tök jó, középen folyik a víz, picit cuppog de csak egyszer ragadok bele akkor se vészesen. Jó egy órája úton vagyunk hát előkeresem a Petrától örökölt zöldalmás gélt. Ő azt mondja tavaly a Mátra115-ön adtam neki de az tuti hogy én ilyet soha nem vettem, a bércen nem ettem meg. Viszont most ízlik, ilyet még szerezni kell valahol. Lajosforráshoz a tavalyi időmnél 10 perccel hamarabb érek. Mivel tavaly a forrásig volt a legnehezebb a pálya így még egy fotó is belefér hiszen innen már sokkal könnyebb lesz.

Hát nagyobbat nem tévedhettem volna. A forrás utáni elágazásnál két szervező vár, hogy a patak annyira megáradt nem lehet átkelni, menjünk a zöld háromszögön végig amíg nem találunk egy másik szervezőt. Elmondják azt is, hogy legalább 3 km kitérő lesz. A zöld háromszög se sokkal jobb, ez nem turista út maximum vadcsapás és ömlik a víz rajta, gyakorlatilag egy kisebb patakban gázolunk lefelé. Majd átvált felfelé, mi van??? De hát azt mondták menjünk rajta végig hát megyünk. Mivel életemben nem jártam erre, a track-et meg nem töltöttem rá a telefonra és térképet se kaptunk fogalmam sincs hol vagyunk. Felmászunk a Kőrösi Csoma kilátóhoz, majd még tovább mire átbukunk a gerincen. Itt az aszfalt út kezdeténél újabb szervező vár és mondja, hogy menjünk végig az aszfalton a következő szervezőig. Az út persze végig emelkedik de legalább lehet haladni rajta. Majd a következő ember ráterel a már szalagozott útvonalra, van egy patak átkelés, egy kis sárban csúszkálás de már közel a pont. A frissítő pont idén nem lent van az udvarban hanem fent a parkolóban így megspórolhatjuk a lépcsőzést. A gyomrom kicsit vacakol ideje helyre tenni, kóla, keksz, sós banán a menü, közben a pontőrök hosszú küzdelem után használhatóvá teszik a botomat, örök hála nekik. Közben a hosszútávról elő kerül Belus Tomi is de már rohan is tovább. 10 perccel kicsúsztam ugyan a szintidőből, de megnyugtatnak hogy nem gond hiszen a pálya útvonala is változott. Most már mindkét botom használható, a kulacsomat megtöltjük elveszek még 2 szem aszalt gyümölcsöt és indulok tovább. Számomra a verseny legjobb pontja a Kisrigó volt, profi és segítőkész személyzet.
A főút kereszteződésénél Oli irányít, elsőre nagyon szigorúan néz rám, majd inkább döbbenten, valószínűleg nem kápráztatta el futó mozgásom szépsége.

Az Apátkúti - völgy szakasza tavaly is nagyon tetszett, végig a patak meder mellett kanyargós ösvények, az idei verseny legszebb szakasza. Mondjuk tavaly száraz lábbal mentem végig, idén az első átkelésnél már sikerült a sarat lemosni a cipőről, a másodiknál egy uszadék fán akartam átmenni ami természetesen eltört alattam, a következő 10 átkelésnél már csak arra figyeltem ne boruljak bele a vízbe. Ezen a szakaszon végre látok verseny társakat előttem és utánam is vannak, persze nem tudom hogy ki melyik távon fut. Az utolsó patak átkelés után persze sikerül újra a híg sárba toccsanni, pedig már olyan szép tiszta volt a cipőm. Mielőtt kiérnék a völgyből találkozok Mariannnal és KPetivel, közvetítenek és fotóznak, mondják húzzak bele mert a visegrádi pont 13:00-kor zár ne essek ki a szintidőből addig még van 30 perc nem lehet gond. 

A kényelmes erdei ösvény átvált aszfaltra, elhagyom a kis tavakat, majd Petiék autóját és egy éles bal fordulóval jön egy kis mászás. Persze ez is sáros, Csanyát tényleg el kell tiltani az esőtáncoktól. Mielőtt elkezdenék Visegrádra ereszkedni megeszek egy erdei gyümölcsös gélt, amire Reni azt mondta nem jó, de engem  nagymamám régi besűrűsödött lekvárjára emlékeztet amit csak kiskanállal lehetett enni, mert kenni képtelenség volt. Végre elérem a házakat, majd jön egy roppant kellemetlen beton lapokból kirakott meredek lejtő ami most nagyon nem esik jól, persze ez tavaly is ugyanilyen rossz volt.
A visegrádi pont nem ugyanott van mint tavaly, csak pár száz métert költöztek, de mégis roppant bosszantó, mikor nagyon várod már és a pont helyett üres padokat látsz meg. A következő kanyarnál már ott a pont, ahol csippantás után azonnal közlik, hogy csúsztam 4 percet, vége nem fogják elfogadni az eredményem. Erre mit lehet mondani? Hát először inkább csak egy pohár vizet kérnék ha lehet. Vagy a 4 perc csúszás miatt már az se jár innentől? Szerencsére a ponton ott van még Belus Tomi és valószínűleg látja rajtam, hogy kezd eldurranni az agyam és egy életre kifognak tiltani minden terepfutás.hu rendezvényről, úgyhogy rám szól hogy induljunk. Bedöntök még 500 mg magnéziumot 400 mg káliummal rá kis víz mehetünk is. A kálvária a fellegvárhoz végig sáros, milyen is lehetne. Pedig itt tavaly nyeltük a port ahogy tűzött a nap. Tomi kicsit leszakad, a botozást még gyakorolnia kell. Megelőzök egy lányt aki éppen telefonos segítséget kér mert ki fog szállni, majd a parkolóban utólérem Gerit a hosszútávról, épp vizet locsol a fejére. Az aszfaltos emelkedőn Tomi felzárkózik így 3-an indulunk lefelé az erdőben. Ez hatalmas segítség 4 órán keresztül egyedül mentem, most jól esik egy kis társaság. A sétálós részeken kis telefonos segítség megkérem Halmit derítse már ki mi van a szintidővel, változott a terelés miatt vagy nem, a válasz az hogy nem lett hosszabb nem változik a szintidő. Közben beérjük Diát, görcsöl a combja de még nem adta fel jön velünk. Aztán ahogy kezdődik a hullámvasút szakasz lassan elmarad, előbb Dia, majd aztán Geri is, persze Gerinek ez nem gond hiszen a hosszútávon jól halad van ideje bőven csak én vagyok bajban. Felváltva húzatjuk egymást Tomival közben matekolunk, 3-ig oda kell érni Paprétre és nincs semmi gond (úgy tudtam a rövidtávnak 15:00-kor zár a papréti pont) Az útvonal természetesen itt is sokkal rosszabb mint egy éve, sár, vízfolyás, láp, sár váltja egymást véletlenül sincs benne egybefüggően 100 méter normális talaj. Elérjük az oda vissza szakaszt és hirtelen rengeteg ember lesz körülöttünk, nézzük a rajtszámok színét rengeteg az 55-ös így kicsit megnyugszom, rögtön itt a pont minden rendben. A frissítő pont 36,5 km-nél van, pontosan 3 km-errel több az eredetinél, ahogy a visegrádi is 26 volt 23 helyett, 14:55 van megcsináltuk frankók vagyunk. Csippantás, kiestél a pont már bezárt ott a busz visszavisz a célba. Közlöm, hogy ha megdögöltem berakhatnak a buszba. Én még soha nem adtam fel versenyt és most is végig fogok menni nem érdekel mit beszél. Tomi bíztat, hogy még így is van 3 óránk megcsináljuk úgyhogy elkezdünk csapatni.

A Vöröskő lábáig bedarálunk több hosszútávost is, Tomi helyezésért én a beérkezéséért futok, és fölfelé simán tudok még előzni, és lefelé se nagyon szakadok el tőle. Pörget az adrenalin jól haladunk. A lefelé kígyózó út tele van alattomos görgeteg kövekkel és tuskókkal, így itt picit leszakadok, Vöröskő lábánál 50 méter a lemaradásom, ebből a csúcsig kb 30-at letudok dolgozni. De nem véletlenül hívta tomi a pálya végét vámpírfogaknak. Felérek ugyan vöröskőre de teljesen kiszívott, nem tudok rögtön a síkon futásra váltani. Tomi végleg elhúz. A két hosszútávos srác pedig utolér, így velük kezdem meg az ereszkedés. Az elmúlt 7 óra sarazás megtette a hatását a jobb IT szalagom, nagyjából betonvas rugalmasságúra vált, és minden lefelé lépés maga a pokol. Szerencsére hamar elkezd újra emelkedni a pálya jön a második vámpírfog, fölfelé pedig nincs gondom, a botokkal jól haladok a két hosszútávos srác lemarad. Bejött a tippünk tomival, hogy az emelkedőt nem bírják majd.

Persze még nekem is fel kell küzdenem magam a Nyergesnek hívott buckára,mármint normál esetben ez csak egy bucka lenne. De ez itt az UTH és itt bizony nekünk ez az útvonal legmagasabb és egyben a legaljasabb hegye is. Állítólag volt róla kilátás az új M0-ás hídra de én ebből semmit nem fogtam fel valószínűleg azzal voltam elfoglalva, hogy a szememen is a levegőt kapkodjam. Így számomra a Nyerges csak a szokásos szervezői megalománia tipikus tünete, legyen még hosszabb, még szintesebb az útvonal, még ha nem is ad annyi pluszt a résztvevőknek. Utólag látva a többiek fényképeit tényleg szép a csúcsról a panoráma, nekem ott a 47-ik kilométernél ebből semmi nem jött le. Na de innen már a elvileg nincs sok hátra, ráadásul kiszúrtam magam előtt pár ismerős 55-ös indulót, hát újra rákapcsoltam, hogy utólérjem őket. Elhagytuk a hobbi telkes részeket, jön az azsfalt ami a Skanzenhez visz, vagy még egy utolsó átvágás az autó út U kanyarjánál, a turista út egy szűk vályúban vezet, aminek az alján most majd 10 centis sár áll. Próbálom magam a botokkal stabilizálva tempósan áthaladni rajta, amikor érzem, hogy valami pattan a bokámban. Kiérek az aszfaltra de egy-két perc után meg kell állnom. A jobb bokám úgy bedagadt, hogy nem fér a cipőben, ki kell kötni. A skanznei ponton azt mondják még 9 km, 4-en nézünk egymásra. Telefon elő Strava  szerint már 51,5  megtett km-nél vagyok, rákérdezünk akkor 60 lesz a vége? Azt mondják igen. Hát akkor már tényleg vége van. A többiek tovább kocognak én a kikötött cipőben csak sántikálok. Jópár rég elhagyott versenyző visszaelőz, a Bükkös partján utólér Geri is feltámadt még tud kocogni, én ugyanúgy csak vonszolom magam mint tavaly, ez az utolsó szakasz a maga szint nélküli 7 km-erével 1 óra 15 percig tart. A végén nagyon nem akaródzik eljátszani a befutást, mert egyszerűen fáj minden lépés lefelé a macskaköveken, az hogy előtte még a nevem is bemondják se segít sokat. Aztán meglátom, hogy Petra csápol a célkapunál így egy pacisért nagy nehezen azt a 10 métert lekocogom, de túl sok boldogság nem jut erre a befutóra. 58,4 km 1938 szinttel 9 óra 52 perc.

Konklúzió:
Percre ugyanannyit mentem mint a Bércen, holott még a terelés miatti extra szint miatt sincs az UTH-ban 2000 méter, ennek egy könnyű gyors pályának kellene lennie. Lehet Tücsinek van igaza és tényleg esélyem se volt, mert se könnyű se gyors nem vagyok. Egyszer meg kéne nézni ezt az útvonalat normális körülmények között milyen lehet olyannak aminek kitalálták. Az eleje jól ment nagyon figyeltem a pulzusra, Kisrigói ponton rendbe hozták a gyomrom. Az után sehol nem volt gondom, enni és inni is tudtam végig, jobban tudtam figyelni hogy folyamatosan töltsek vissza és ne éhezzek el úgy mint pl a Bércen. De a sár mégis felőrölt. A szervezőktől ugyan kaptam a célban egy kisorsolt "vigaszdíj" Petzl lámpát így sok más kiesővel szemben én nem üres kézzel távoztam. De ez a lényegen nem változtat.

UTH vs. Medvedisznóember 2 - 0.