VitalCity SkyRace 2016 SK

Picit fáj, de most nagyon jó!

Az UTH-s csalódás után lassan kezdtem helyre rázódni, Pálos Zsófi ugyan noszogatott kedden, szerdán, hogy menjek ki futni, mozgassam át magam. De fájt a combom, lépcsőn lefelé nem hajlott a térdem és legfőképpen kedvem nem volt. Persze az egész heti munkahelyi stressz csütörtökre már teljesen felőrölte ismét az idegeimet. Így elhatároztam pénteken, véglegesen és halál pontosan egyszerre 3 készülékkel felmérem a POLAR Kaptárkövek Trail új 15 és 30-as távját a hétvégén. Péntek délutánra még beütemeztünk egy szervezői megbeszélést ami után vagy kitudok még szaladni a rövidtávot letudni vagy marad szombatra. Épp az ötletelés fázisánál tartottunk amikor csörög a telefon, Szabi hív, hogy ugyan menjek már ki vele szombat reggel szlovákiába valami SkyRace-re. Mivel Zsófit berángatták dolgozni és így bukja a nevezést meg egyedül ő se akar utazni. Merthogy csak egy fél bérc meg családias hangulat stb. Elsőre nemet mondok, nem vagyok én olyan állapotban, hogy külföldön fussak. Folytatjuk a megbeszélést, persze az agyamban ott motoszkál a dolog, a vége az hogy Józsi a kezembe nyom egy V800-ast menjek teszteljem. Haza felé felhívom Szabit megbeszéljük, hogy reggel 6kor indulunk, majd ráírok Bigára küldjön már valami infót mert fogalmam sincs az egészről. Szerencsére küld egy linket egy térkép vázlatról amiből kiderül, hogy nem nagyon fogunk turista utakat látni mert hogy nincsenek is, viszont van GPX track. Azt sikerül is rátölteni az órára némi telefonos segítséggel meg a főbb dolgokat (magasság, testsúly, kor, nem) beállítgatni. Józsi még a lelkemre köti, hogy reggel csináljak meg az órával egy ébredési alap pulzus mérést, mert az fontos lenne a beállításokhoz. Egy éve mértem én már teljes éjszakát meg ébredésit is, sőt akkor még ténylegesen aludtam is nem csak forgolódtam mint most. a lényeg, hogy ébredésinek 54-es pulzust hoz ki, VO2max számnak meg 53-at, ami elvileg annyira nem rossz, de igazából ebbe jobban bele kéne ásnom magamat, meg kéne egy terheléses vizsgálat pontosan bemérni a zónáim.

Reggel fél 9 körül érünk Szomolnokra, a Gömör-Szepesi érchegység szívébe Rozsnyótól nagyjából 20 kmerre. A versenyközpont egy panzió. Itt  sikerül átvenni Zsófi nevezését így a rajtcsomagban kapok egy női S méretű pólót és egy Zsófi nevére szóló rajtszámot. Végül kapok egy név nélküli rajtszámot és megegyezünk a szervezőkkel, hogy a verseny végén ha marad akkor vehetek magamnak egy pólót. Majd átsétálunk a közeli kiskocsmába meginni egy kávét. A falakon a vitrinekben több tucat futó relikvia, érmek, kupák, rajtszámok szimpatikus hely. Eközben megérkezik egy rozsnyói pár a srác múlthéten szintén Szentendrén volt a Visegrád Trail-t futotta a lány az egyik frissítő ponton lesz. A verseny első rendezés igazából nem tudni mire számíthatunk velük nézegetjük a térképet segítenek pár dolgot azonosítani. Majd végig nézzük a rajtcsomagot mit is adnak külföldön a nevetséges 10 eurós nevdíjárt. Van benne egy La Sportiva tech póló Sky Race logóval, 1 alkohol mentes sör, 1 kóla, 1 csoki, 1 gél, 1 mini tusfürdő, hűtőmágnes és egy toll ez utóbbi a Kassa maraton promó csomagjával együtt van. Hát akad bőven szponzor az biztos. Közben befutnak Bigáék és már csak fél óra a rajtig, persze megy a poénkodás, kérdezik mi lesz? Hát mondom ez csak egy fél Bérc annyit csak kibírok, Biga rám néz és csak annyit mond ez nagyon nem a Bérc. Kösz ezzel megnyugtattál. A külföldieknek külön eligazítást tartanak egy teremben kivetítővel amit az emberek fele nem lát, elmondják, hogy nincsenek utak, kövesük a szalagokat és a piros nyilakat, hogy lesz 1-2 km aszfalt amiről egy hirtelen balos kanyarnál kell majd letérni meg hogy a rajtszámon van egy telefonszám Thomas-é, aki nem beszél angolul, de ez nem baj mert a pálya jó részén úgysincs térerő.

Fel az érchegység legmagasabb csúcsára.

Lesétálunk a falun átszaladó patak partjára, mert onnan van a rajt, még nincs 10 óra de már éget a nap, naptejünk nincs így egyértelmű hogy itt ma le fogunk égni ez nem lehet kérdés. Majd 10 órakor elrajtolunk fel az ismeretlenbe, szokás szerint leghátulról indulok és az első egy km aszfalton ott is maradunk Szabival, majd mikor dózerre vált és az emberek elkezdenek sétálni a botokkal haladva már tudok apránként előzgetni. Egy darabig cikázunk az út jobb  és bal oldala között, épp hol van árnyék de rájövünk ez csak erőpocsékolás. És kezdem megérteni miért is hívják ezt Sky Race-nek 150-es pulzust terveztem magamnak a felfeléken, erre sima gyaloglással is alig bírom 160 alatt tartani. az első etap a Vtáčí vrch 1045 méteres csúcsáig csupán 2,8 km de már itt kapunk rögtön 478 méter szintet 17%-os az emelkedő és ez még csak a pálya bemelegítő része! Annyi előnyöm van, hogy bottal megyek, előbb egy cseh triót előzök le majd még egy embert. előttem 20-30 méterrel van egy nagydarab srác egy zsebkutyával meg egy lány szép lassan elkezdek felzárkózni rájuk. Hirtelen jobboldalról hihetetlen dübörgéssel tőlem egy max 5 méterre 2 szarvas tör ki a bozótból, az út felett átrepülnek és robognak tovább. A zsebkutya ettől fellelkesül és utánuk szaladna, ami azért vicces mert a szarvasok feje nagyobb mint az egész kutya. Azért sikerül meggyőzni, hogy inkább a gazdáját kövesse. Az utolsó kanyarnál végül a lányt és a fiút is leelőzöm a kutyus is kezd lassulni így előttük érek az első etap végét jelző tábláig. Tavaly a Salomon Vertikal 500-on 36:56-ot mentem fölfelé itt most ez sikerült 35:19 alatt picit hosszabb, picit több szint, picit kevesebb idő. 3 km volt fel most jön 3 le. Előbb Szabi, majd egy szlovák sporttárs húz el mellettem az összegyűjtött szint felét eldobjuk 760 méterre ereszkedünk le, hogy leérjünk a műúthoz ahol az első frissítő pont van. Egy pohár víz a fejemre meg egy amit megiszok és már indulok is tovább. Így visszaelőzve az előbbi srácot aki megállt a ponton.
A pontról kifelé látom Szabit max 100 méterrel van előttem, próbálok felzárkózni de már megint emelkedünk, kell egy kis pihi séta az aszfalton, addig elkezdek játszani az órával, 7 vagy 8 funkció ablak van ablakonként 4 kategóriával és én ebből csak 1-et állítottam be magamnak, azon a pulzus, megtett táv, sebesség és a pillanatnyi magasság van, találok egy gyári beállítású fület az jelzi a pillanatnyi magasságot, az eltelt időt és az eddigi össz szintet, a következő pulzust és időket ír ki. Hopp itt egy éles bal kanyar, biztos erről beszéltek az eligazításon így letérek az aszfaltról és futni kezdek. Szerencsére nem sokat csak 100-200 métert megrezeg az óra, megállok gondolkozok miért. elkezdek a menüben ugrálni. Ott ahol a tracknek kéne lennie egy hatalmas nyíl mutatja forduljak vissza. Kell legalább egy perc míg leesik, hogy azt jelzi letértem az előre megadott útvonalról.  körülnézek sehol egy szalag, na akkor vissza az aszfaltra, ott meg is találom a szalagot a szél felcsavarta egy ágra. Ez a kis elbambulás és nem koncentráció legalább 5 percet elvett, de hát ez van a lényegre kéne figyelni. Megyek tovább felfelé soknak tűnik az aszfalt de legalább lehet haladni. Újra csörtetés most balról fentről érkezik a szarvas, Az aszfalt út két oldalán vízelvezető árok van a baloldalit átugorja. Az út közepére érkezne de a patája megcsúszik az aszfalton és fenékre ül, én egy ilyen esés után tuti percekig úgy maradnék, ő tizedmásodperc alatt felpattan és megy is tovább, egy olyan meredek részen ahol nekem percekig tartana ereszkedni ő másodpercek alatt eltűnik. Az ilyen pillanatok adják meg a sport szépségeit, mikor csak nézel és rácsodálkozol a természetre. A következő kanyar az úton már tényleg az éles bal ahol le kell térni, hatalmas piros felfújt nyilak is jelzik. A jelölések amúgy első rangúak, végig profin van jelezve minden ösvény váltás, tényleg nagyon bambán lehet csak eltévedni. Itt újabb sirató fal kezdődik a következő hegycsúcs az 1271 méter magas Kobyliar. 

Kobyliar

Meglátom a srácot akit az itató ponton előztem, hát ennyit buktam a letérésemmel, de sokkal lassabb nálam felfelé, majd megáll mert az előtte haladó rózsaszín pólós lány lerogy a földre. Oda érek én is, kérdezzük segíthetünk e, de mondja nincs semmi baja egyszerűen csak nem bírja. Mivel úgy tűnik tényleg csak pihennie kell tovább indulunk és a köv kanyarnál látjuk hogy ha lassan is de jön utánunk. A csúcs előtt meglátom Szabit, pár száz méterrel lehet előttem, ő előtte meg 100 méteren belül legalább 3 embert látok mozogni.

Iszonyatosan tűz  a nap, meg kell állnom egy pillanatra inni, enni egy csokit. A panoráma valami csodálatos, felmászok egy kivágott fenyő rönkjére és onnan bámulok körbe. Szemben az első hegy ahonnan jöttünk takarja a falut körbe pedig legalább 10-15 db ezer méter fölötti csúcs. A hegyek méltósága egy perc alatt elfújja az elmúlt hónapok minden gondját, február óta nem voltam a Tátrában, nem voltam igazi hegyek között most bepótolok mindent. 

Vtáčí vrch

A Következő frissítő pontig megkegyelmeznek a szervezők így 1,5 km-en csak 200 szintet veszítünk el. Banán, narancs, tuc keksz meg még egy két apróság vár a pontont, én kólát kekszet és banánt választok, majd jöhet a következő durvulás. 

Maklári Gábor fényképe

 A versenyen három  az Inov8 által szponzorált szegmens van az első az első csúcsig tartott, most jön a második ez csak 600 méter viszont 170 méter a szint emelkedés benne 27%-os az emelkedő, a leggyorsabb férfi 8:37 alatt tette ezt meg, a leggyorsabb nő pedig 13:02 alatt, nekem 14:03 lett itt az időm, ki is döglöttem tőle rendesen. Ahogy elindultam a pontról még láttam magam előtt embereket, de mire felküzdöm magam a sík futható szakaszra már látótávon kívül vannak. Szerencsére a szervezők megkegyelmeztek nekünk így az Aranyasztalra (Zlaty Stol) az érchegység legmagasabb  1322 méter magas csúcsára nem kell felmennünk. Persze ez csak azért van, hogy véletlenül se menjünk túl sokat, erdészeti gépek által felsebzett dózer utakon, az túl könnyű, gyorsan kerestek nekünk egy vadcsapást ami toronyiránt ereszkedik le a patak völgybe. Közben átkelünk egy áfonya mezőn, és ezt vegyétek szó szerint egy kis tisztás amin százméteres látótávon belül csak áfonya volt, egy-két hónap múlva ideális helyszín lehet medve fotózáshoz.

Innen nagyjából 1250 méterről visszaereszkedünk ismét 900 alá ahol a következő pont van. Közben szembe jön egy szervező, persze egy szavát sem értem. Angolul kérdezi, hogy vagyok mondom, hogy tök jól élvezem a dolgot, kérdezi, hogy honnan jöttem mondom neki hogy magyar vagyok. Ok akkor tuti nem engem keres és fut fölfelé ott ahol alig bírtam lejönni. Innen csak pár száz méter a következő itató pont, ahol a reggel megismert rozsnyói lány kínál izóval, vízzel. Elmondja hogy a szervezők egy futót keresnek aki segítséget kért, mert görcsöl. ezen mondjuk nem csodálkozok iszonyatos a hőség én az eltelt 3 és fél órában már több mint 3 litert ittam meg. De láttam embereket akik 1 darab 0,5-ös kulaccsal indultak el. Majd a pontról azzal indulok el, hogy a lány azt mondja itt csak egy kicsit kell felfelé menni. Nos ez a kicsit is majd 200 méter szintet jelentett, tanulság a helyieknek mások a mértékek. Innen újra a patak völgyig kellett leereszkedni, majd a patakon átkelés után jött egy kényelmes 100-150 méternyi szintemelkedés egy vízfolyásban amiben természetesen folyt szembe végig a víz. Milyen szerencse, hogy előző héten az UTH-n ehhez már hozzászoktam. Még az előző gerinc útról láttam a többieket, Szabit és még 2-3 embert, ahogy egy dózer úton gyalogolnak felfelé. Így mikor végre felértem én is a dózerra nagyon megörültem. Eddig 2 csokit ettem meg, gondoltam a dózeren megeszem a karamelles energia szeletem ami az UTH-ról megmaradt. Csakhogy a dózerről nagyjából 20-30 méter után újabb toronyiránti vadcsapáson kell tovább mászni. A csúcsról indul a következő Inov8 szegmens, de most lefelé 1,1 km 267 méter ereszkedés -23%-os meredély, itt akár csak az előző versenyeken az IT-m bejelez, hogy ez nem tetszik neki, egy technikai szünetre is meg kell állnom így gyalázatos 14:32-vel érek le, ugyanez a szakasz az elsőnek 4:45 volt. Azt mondják a terep versenyeket az emelkedőkön nyerik meg és a  lefeléken veszítik el az emberek. Na de végre itt az utolsó frissítő pont. A menü ugyanaz minek változtassak a beválton, tuc keksz és sós banán, vizem van, izós kulacsom újratöltik indulok tovább.

Maklári Gábor fényképe

A pont 820 méteren van a csúcs pedig 1089 méter magas mindezt pedig 1,5 kmes szakaszon küzdjük le. Hatalmas segítség a V800-as óra, rengeteget segít beosztani az erőmet. Van ahol vadcsapáson van ahol fakitermelés nyomvonalán haladunk. Gyakorlatilag a szervezők megkeresték a legmeredekebb ösvényeket és oda jelölték ki a pályát. A ponttól alig pár száz méter után dózerút rajta szervezői pickup, két idősebb emberrel, hátul egy lesérült lány, kérdezik kérek e vizet de mondom hogy rendben vagyok. Mivel ők nem beszélnek angolul én pedig a szlovákból a voda szón kívül semmit nem értettem meg így elköszönünk egymástól. A következő kanyarnál meglátok egy rég eltűnt versenyzőt, elégég rossz állapotban lehet. Mivel a képen látható emelkedőn ő háttal próbál felfelé lépkedni. Beérem megállok, mondja hogy a combja durván görcsöl, de kapott már rá magnéziumot, láthatólag tényleg komolyan fáj neki, de végig akar menni. A Malá Hekerová -t  az utolsó komoly csúcsot a 22. km-nél 4:40-es összidővel érem el. A fák között lefelé kanyargó úton meglátok egy fehér foltot. Ez csak versenyző lehet és itt van előttem 50 méteren belül. hirtelen feltámad a vadász ösztön utol kéne érni. A srác legalább 15 kilóval könnyebb nálam, de a mozgása ritmusa alapján már nagyon nem 100%-os szóval nem reménytelen a dolog. Elkezdek felzárkózni. Úgy emlékszem lesz még egy emelkedő ott meg lehet fogni. Folyamatosan közelítek már jön a hupli, de sokkal kisebb mint amire számítottam. Lehet nem pontos a track, vagy az óra téved? Még csak 1900 szintet mentünk és 2000-et adtak meg a szervezők.  Mindegy nyomni kell! De hibázok, megcsúszik a bot és nagyot koppan egy kövön erre megfordul a srác és ahogy meglát rögtön kocogni kezd. hát ez nem igaz legalább 10 perce követem egyszer se nézett hátra erre most lebuktattam magam. Ahogy az útvonal ereszkedni kezd egy kanyar után szem elől tévesztem. Ez megint komoly szakasz 2 km-en majd 300 szintet ereszkedünk. amikor a harmadik pont előtt látott szervező / seprő srác olyan könnyedén ugrál el mellettem mint aki minden reggel zerge tejet iszik. Lent egy vízmosásnál bevár,  megkérdi újra hogy vagyok, mondom hogy jól, mondja már nincs sok hátra közben csörög a telefonja. Így elköszönünk. 

Ekkor a kanyarból kilépve meglátom a várt utolsó emelkedőn előttem 30 méterrel vánszorgó srácot. Nem egészen 150 szint van előttünk egy 800 méteres szakaszon. Mégse tévedett az óra! Az utolsó pár méteren előzöm meg a srácot, légzése figyelve véletlenül se hallja meg hogy mennyire zihálok én is, felérek és rögtön kocogásra váltok, persze csak annyira hogy ezt lássa. Hogy lelkileg megtörje amiért "könnyedén" megelőztem és eszébe se jusson üldözőbe venni. Mert innentől én vagyok a vad és ő a vadász. Három kilométeres ereszkedés van hátra a célig ez alatt kell eldobnunk 460  méter szintet. Ez bizony kemény lesz próbálok tempózni, a kanyarokban belső íven menni, a széles dózernek is a szélén futni  farkasfogban ahogy a MILSIM-eken tanultuk, véletlenül se lásson a srác nem tudhatja mennyi köztünk a távolság. De ahogy közelítünk a faluhoz és elérnék az aszfaltot meglátom magam mögött. a 27. km-en 150 szintet ereszkedek 7 perc alatt, a 28.-on még 100-at 5:30 alatt. Ebből óriási pofára esés lesz. De nem engedem, hogy beérjen tolom neki. Ma nem fogok összeomlani a cél előtt.  A célkapu a verseny központban van fent, hol máshol. Még 300 méter és 30 szint, ráfordulok a kis hídra, az utat egy szlovák család állja el a 2 pici gyerek csodálkozva néz rám, a szülök kapcsolnak és hopp-hopp kiáltással buzdítanak tovább. A reggeli sport kocsmánál vagyok innen végig emelkedik de tolni kell. A pulzusom  már 180-ra megy fel.  Az emberek félreugrálnak ahogy futok fel, át a parkolón és be a célkapun. A vége 05:32:29,7 ez 28.6 másodperccel jobb mint a srác eredménye, nekem ez a fél percnyi előny  most mégis határtalan boldogság. Küzdöttem és győztem, a legnagyobb ellenfél önmagam ellen. Nyakamba akasztják a Skyrace medált én meg betámolygok az étterembe ahol a többiek várnak. 

Elvonszolom magam a zuhanyzóba, miután végzek  is hallok még beérkezőknek szóló üdvrivalgást. Majd találkozok az utolsó etapon elhagyott görcsölő sráccal ő is végig ment.Az étteremben próbálom angolul megbeszélem egy pultossal, hogy vega menüt kérek, majd a végén megállapítjuk, hogy egyszerűbb lenne magyarul beszélgetni. Kaptunk még egy sör / kóla kupont is, sört elvből nem iszok így marad a Kofola, most először még ez is ízlik, talán azért mert csapolt, jobb az íze?   Közben  előkerül a pályán megismert szervező srác és kerít nekem is egy ajándék pólót a méretemben.

A Bükki Műhely futói remekeltek a versenyen. Tamara győzött a nők között, ami a júniusi hegyifutó VB előtt nagyon jó jel,  Eördögh Ákos 4. lett a férfiak között.   

Tinta Tamara a dobogó csúcsán

 Örök hála Zsófinak és Szabinak, hogy meggyőztek elinduljak, életem egyik legjobb versenyén vehettem így részt. Az elmúlt hónapok munkája most végre értelmet nyert, hogy nem csak szenvedés lehet egy ilyen. Hanem igazi öröm futás is. Rég nem éreztem ilyen jól magam. 5:32-es idővel értem be és 2070 métert mértem össz szintnek, mindezt 25 km alatt szedtük össze, az össz táv kicsivel több mint 28 km lett. Nem véletlenül mondta Biga, hogy ez nagyon nem a Bérc ez egy hihetetlen kemény pálya. Köszönet neki is a tanácsokért. Valamint külön köszönet a POLAR Hungary -nak a tesztelésre bocsátott V800-as óráért, hatalmas segítség volt, hogy nem vakon kellett egy teljesen ismeretlen terepen versenyeznem. A feltöltött track alapján gond nélkül végig navigált. Az órából nyert szintadatokat utólag összevetettem egy szlovák domborzati térképpel, az eltérések maximum 1-2 métert tettek ki, a patak völgyekben. Számomra most ez volt a leghasznosabb funkció hiszen az útvonal nem sok sík szakaszt tartalmazott.

A szintek és elosztásuk.

 “Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.” (Wass Albert)

Salomon Ultra -Trail Hungary 55km 2016

Amikor a cukormázat elmossa a sár.

A 2015-ös sikertelen UTH hatalmas élmény és kudarc is volt egyben. Így nem volt kérdés, hogy újra indulnom kell. Novemberben a nevezés megnyitásakor rögtön be is neveztem. Majd januártól mindent ennek rendeltem alá, idén nem indulok egyetlen TT-s kupában se. A hétvégi hosszú túrákat átvette a hétközbeni edzések sora. Három hónap alatt sikerült is 10-12 kilót fogyni, az itthoni edzőkörök is egyre jobban mentek. A Bérc Trail-en tavalyhoz képest javítottam 52 percet, úgy éreztem nem lehetetlen megcsinálni hisz az UTH elvileg jóval könnyebb útvonal.
Szombaton utaztunk Szentendrére így a szállás elfoglalás után kényelmesen elmentünk enni, majd

rajtszám átvétel. A rajtzóna és a versenyközpont között ingáztunk, próbáltuk elviccelni a fellocsolt pályát és a bérelt hódokkal felduzzasztott patakokat. Lementem megnézni a  a City - Run-, majd vissza a központba. Vártam a tavalyi fergeteges hangulatot a hosszútávosok készülődését. De helyette csak csendben üldögélő embereket találtam. Azok akik tavaly is csinálták már tudták, hogy az idei még keményebb és nehezebb lesz. Ez a kissé komor hangulat ráült az egész teremre. Aztán fél 12 körül ahogy elkezdtek az emberek levonulni a rajtzónába az adrenalin elfújta a kétségeket, mindenki lelkesen robbant ki az éjszakába. Kerékgyártó Peti még elvitt a szállásomra, hogy ne kelljen éjjel bolyonganom Szentendre ismeretlen sikátoraiban majd ment tovább fotózni. 

Végül valamivel 1 óra előtt aludtam el, és bár az ébresztést csak 7-re állítottam be, szokás szerint fél6 és 6 között felébredtem, hiába a megszokás nagy úr. Sikerült addig vacakolnom amíg esőben indulhattam a versenyközpontba, így volt szerencsém kipróbálni hogy mennyire is csúszik a Fellraiser a vizes macskaköveken. Aztán a következő félóra elrepült a rengeteg ismerős között, és a feszült idegességet elfújták a viccek. Jó lesz ez megcsináljuk! Marcsiékkal beálltunk a tömeg legvégére, hogy addig se essen ránk az eső nem mintha számított volna már, majd elsütöttünk egy poént, hogy alapból legalább 1 perc hátránnyal indulunk. Ez akkor viccesnek tűnt. Délután mikor volt aki 10 másodperc miatt nem kapta meg a teljesítői pólót és lett sikertelen a versenye már nagyon nem tűnt annak. Az ilyen időmérő rendszernek ez óriási hátránya!
A Duna partról felfutunk a főtérre, majd le a 11-es főúthoz, mivel a Bükkös patak még mindig árad rendőri biztosítással átkelünk a főúton, ez kell is mert hátul már ráfeküdnek a dudára egy roppant toleráns sportrajongó. Végig haladunk a patak parti sétányon majd kiérünk a városból, elhagyjuk a dózer utat és megkapjuk a sarat. De elsőre még nem tűnik vészesnek, Azért a botot jobb most elővenni, illetve jobb lenne. A bérc óta nem használtam, és akkor nem én csuktam össze, A középső rész majdnem teljesen be lett tolva és még rá is lett szorítva, de úgy hogy a kiálló 2-3 centis részre képtelen vagyok ráfogni a vizes, izzadt tenyeremmel. hosszú percek mennek el vele 4-5 ember megelőz mire belátom, hogy ezt én itt most nem fogom tudni megszerelni. Szerencsére egy bottal is tudok haladni fölfelé úgy hogy egy fiút és egy lányt visszaelőzzek a menedékházig. Amúgy a terep nem rossz talán még picit jobb is mint tavaly. Egyenletes tempóval haladunk tovább átmegyünk a kis patakon gond nélkül majd jön a kék+ szekérútja. Tavaly ez volt az igazi rémálom egy száz méteres szakaszon akkor 14x tépte le a sár a cipőt a lábamról. Idén tök jó, középen folyik a víz, picit cuppog de csak egyszer ragadok bele akkor se vészesen. Jó egy órája úton vagyunk hát előkeresem a Petrától örökölt zöldalmás gélt. Ő azt mondja tavaly a Mátra115-ön adtam neki de az tuti hogy én ilyet soha nem vettem, a bércen nem ettem meg. Viszont most ízlik, ilyet még szerezni kell valahol. Lajosforráshoz a tavalyi időmnél 10 perccel hamarabb érek. Mivel tavaly a forrásig volt a legnehezebb a pálya így még egy fotó is belefér hiszen innen már sokkal könnyebb lesz.

Hát nagyobbat nem tévedhettem volna. A forrás utáni elágazásnál két szervező vár, hogy a patak annyira megáradt nem lehet átkelni, menjünk a zöld háromszögön végig amíg nem találunk egy másik szervezőt. Elmondják azt is, hogy legalább 3 km kitérő lesz. A zöld háromszög se sokkal jobb, ez nem turista út maximum vadcsapás és ömlik a víz rajta, gyakorlatilag egy kisebb patakban gázolunk lefelé. Majd átvált felfelé, mi van??? De hát azt mondták menjünk rajta végig hát megyünk. Mivel életemben nem jártam erre, a track-et meg nem töltöttem rá a telefonra és térképet se kaptunk fogalmam sincs hol vagyunk. Felmászunk a Kőrösi Csoma kilátóhoz, majd még tovább mire átbukunk a gerincen. Itt az aszfalt út kezdeténél újabb szervező vár és mondja, hogy menjünk végig az aszfalton a következő szervezőig. Az út persze végig emelkedik de legalább lehet haladni rajta. Majd a következő ember ráterel a már szalagozott útvonalra, van egy patak átkelés, egy kis sárban csúszkálás de már közel a pont. A frissítő pont idén nem lent van az udvarban hanem fent a parkolóban így megspórolhatjuk a lépcsőzést. A gyomrom kicsit vacakol ideje helyre tenni, kóla, keksz, sós banán a menü, közben a pontőrök hosszú küzdelem után használhatóvá teszik a botomat, örök hála nekik. Közben a hosszútávról elő kerül Belus Tomi is de már rohan is tovább. 10 perccel kicsúsztam ugyan a szintidőből, de megnyugtatnak hogy nem gond hiszen a pálya útvonala is változott. Most már mindkét botom használható, a kulacsomat megtöltjük elveszek még 2 szem aszalt gyümölcsöt és indulok tovább. Számomra a verseny legjobb pontja a Kisrigó volt, profi és segítőkész személyzet.
A főút kereszteződésénél Oli irányít, elsőre nagyon szigorúan néz rám, majd inkább döbbenten, valószínűleg nem kápráztatta el futó mozgásom szépsége.

Az Apátkúti - völgy szakasza tavaly is nagyon tetszett, végig a patak meder mellett kanyargós ösvények, az idei verseny legszebb szakasza. Mondjuk tavaly száraz lábbal mentem végig, idén az első átkelésnél már sikerült a sarat lemosni a cipőről, a másodiknál egy uszadék fán akartam átmenni ami természetesen eltört alattam, a következő 10 átkelésnél már csak arra figyeltem ne boruljak bele a vízbe. Ezen a szakaszon végre látok verseny társakat előttem és utánam is vannak, persze nem tudom hogy ki melyik távon fut. Az utolsó patak átkelés után persze sikerül újra a híg sárba toccsanni, pedig már olyan szép tiszta volt a cipőm. Mielőtt kiérnék a völgyből találkozok Mariannnal és KPetivel, közvetítenek és fotóznak, mondják húzzak bele mert a visegrádi pont 13:00-kor zár ne essek ki a szintidőből addig még van 30 perc nem lehet gond. 

A kényelmes erdei ösvény átvált aszfaltra, elhagyom a kis tavakat, majd Petiék autóját és egy éles bal fordulóval jön egy kis mászás. Persze ez is sáros, Csanyát tényleg el kell tiltani az esőtáncoktól. Mielőtt elkezdenék Visegrádra ereszkedni megeszek egy erdei gyümölcsös gélt, amire Reni azt mondta nem jó, de engem  nagymamám régi besűrűsödött lekvárjára emlékeztet amit csak kiskanállal lehetett enni, mert kenni képtelenség volt. Végre elérem a házakat, majd jön egy roppant kellemetlen beton lapokból kirakott meredek lejtő ami most nagyon nem esik jól, persze ez tavaly is ugyanilyen rossz volt.
A visegrádi pont nem ugyanott van mint tavaly, csak pár száz métert költöztek, de mégis roppant bosszantó, mikor nagyon várod már és a pont helyett üres padokat látsz meg. A következő kanyarnál már ott a pont, ahol csippantás után azonnal közlik, hogy csúsztam 4 percet, vége nem fogják elfogadni az eredményem. Erre mit lehet mondani? Hát először inkább csak egy pohár vizet kérnék ha lehet. Vagy a 4 perc csúszás miatt már az se jár innentől? Szerencsére a ponton ott van még Belus Tomi és valószínűleg látja rajtam, hogy kezd eldurranni az agyam és egy életre kifognak tiltani minden terepfutás.hu rendezvényről, úgyhogy rám szól hogy induljunk. Bedöntök még 500 mg magnéziumot 400 mg káliummal rá kis víz mehetünk is. A kálvária a fellegvárhoz végig sáros, milyen is lehetne. Pedig itt tavaly nyeltük a port ahogy tűzött a nap. Tomi kicsit leszakad, a botozást még gyakorolnia kell. Megelőzök egy lányt aki éppen telefonos segítséget kér mert ki fog szállni, majd a parkolóban utólérem Gerit a hosszútávról, épp vizet locsol a fejére. Az aszfaltos emelkedőn Tomi felzárkózik így 3-an indulunk lefelé az erdőben. Ez hatalmas segítség 4 órán keresztül egyedül mentem, most jól esik egy kis társaság. A sétálós részeken kis telefonos segítség megkérem Halmit derítse már ki mi van a szintidővel, változott a terelés miatt vagy nem, a válasz az hogy nem lett hosszabb nem változik a szintidő. Közben beérjük Diát, görcsöl a combja de még nem adta fel jön velünk. Aztán ahogy kezdődik a hullámvasút szakasz lassan elmarad, előbb Dia, majd aztán Geri is, persze Gerinek ez nem gond hiszen a hosszútávon jól halad van ideje bőven csak én vagyok bajban. Felváltva húzatjuk egymást Tomival közben matekolunk, 3-ig oda kell érni Paprétre és nincs semmi gond (úgy tudtam a rövidtávnak 15:00-kor zár a papréti pont) Az útvonal természetesen itt is sokkal rosszabb mint egy éve, sár, vízfolyás, láp, sár váltja egymást véletlenül sincs benne egybefüggően 100 méter normális talaj. Elérjük az oda vissza szakaszt és hirtelen rengeteg ember lesz körülöttünk, nézzük a rajtszámok színét rengeteg az 55-ös így kicsit megnyugszom, rögtön itt a pont minden rendben. A frissítő pont 36,5 km-nél van, pontosan 3 km-errel több az eredetinél, ahogy a visegrádi is 26 volt 23 helyett, 14:55 van megcsináltuk frankók vagyunk. Csippantás, kiestél a pont már bezárt ott a busz visszavisz a célba. Közlöm, hogy ha megdögöltem berakhatnak a buszba. Én még soha nem adtam fel versenyt és most is végig fogok menni nem érdekel mit beszél. Tomi bíztat, hogy még így is van 3 óránk megcsináljuk úgyhogy elkezdünk csapatni.

A Vöröskő lábáig bedarálunk több hosszútávost is, Tomi helyezésért én a beérkezéséért futok, és fölfelé simán tudok még előzni, és lefelé se nagyon szakadok el tőle. Pörget az adrenalin jól haladunk. A lefelé kígyózó út tele van alattomos görgeteg kövekkel és tuskókkal, így itt picit leszakadok, Vöröskő lábánál 50 méter a lemaradásom, ebből a csúcsig kb 30-at letudok dolgozni. De nem véletlenül hívta tomi a pálya végét vámpírfogaknak. Felérek ugyan vöröskőre de teljesen kiszívott, nem tudok rögtön a síkon futásra váltani. Tomi végleg elhúz. A két hosszútávos srác pedig utolér, így velük kezdem meg az ereszkedés. Az elmúlt 7 óra sarazás megtette a hatását a jobb IT szalagom, nagyjából betonvas rugalmasságúra vált, és minden lefelé lépés maga a pokol. Szerencsére hamar elkezd újra emelkedni a pálya jön a második vámpírfog, fölfelé pedig nincs gondom, a botokkal jól haladok a két hosszútávos srác lemarad. Bejött a tippünk tomival, hogy az emelkedőt nem bírják majd.

Persze még nekem is fel kell küzdenem magam a Nyergesnek hívott buckára,mármint normál esetben ez csak egy bucka lenne. De ez itt az UTH és itt bizony nekünk ez az útvonal legmagasabb és egyben a legaljasabb hegye is. Állítólag volt róla kilátás az új M0-ás hídra de én ebből semmit nem fogtam fel valószínűleg azzal voltam elfoglalva, hogy a szememen is a levegőt kapkodjam. Így számomra a Nyerges csak a szokásos szervezői megalománia tipikus tünete, legyen még hosszabb, még szintesebb az útvonal, még ha nem is ad annyi pluszt a résztvevőknek. Utólag látva a többiek fényképeit tényleg szép a csúcsról a panoráma, nekem ott a 47-ik kilométernél ebből semmi nem jött le. Na de innen már a elvileg nincs sok hátra, ráadásul kiszúrtam magam előtt pár ismerős 55-ös indulót, hát újra rákapcsoltam, hogy utólérjem őket. Elhagytuk a hobbi telkes részeket, jön az azsfalt ami a Skanzenhez visz, vagy még egy utolsó átvágás az autó út U kanyarjánál, a turista út egy szűk vályúban vezet, aminek az alján most majd 10 centis sár áll. Próbálom magam a botokkal stabilizálva tempósan áthaladni rajta, amikor érzem, hogy valami pattan a bokámban. Kiérek az aszfaltra de egy-két perc után meg kell állnom. A jobb bokám úgy bedagadt, hogy nem fér a cipőben, ki kell kötni. A skanznei ponton azt mondják még 9 km, 4-en nézünk egymásra. Telefon elő Strava  szerint már 51,5  megtett km-nél vagyok, rákérdezünk akkor 60 lesz a vége? Azt mondják igen. Hát akkor már tényleg vége van. A többiek tovább kocognak én a kikötött cipőben csak sántikálok. Jópár rég elhagyott versenyző visszaelőz, a Bükkös partján utólér Geri is feltámadt még tud kocogni, én ugyanúgy csak vonszolom magam mint tavaly, ez az utolsó szakasz a maga szint nélküli 7 km-erével 1 óra 15 percig tart. A végén nagyon nem akaródzik eljátszani a befutást, mert egyszerűen fáj minden lépés lefelé a macskaköveken, az hogy előtte még a nevem is bemondják se segít sokat. Aztán meglátom, hogy Petra csápol a célkapunál így egy pacisért nagy nehezen azt a 10 métert lekocogom, de túl sok boldogság nem jut erre a befutóra. 58,4 km 1938 szinttel 9 óra 52 perc.

Konklúzió:
Percre ugyanannyit mentem mint a Bércen, holott még a terelés miatti extra szint miatt sincs az UTH-ban 2000 méter, ennek egy könnyű gyors pályának kellene lennie. Lehet Tücsinek van igaza és tényleg esélyem se volt, mert se könnyű se gyors nem vagyok. Egyszer meg kéne nézni ezt az útvonalat normális körülmények között milyen lehet olyannak aminek kitalálták. Az eleje jól ment nagyon figyeltem a pulzusra, Kisrigói ponton rendbe hozták a gyomrom. Az után sehol nem volt gondom, enni és inni is tudtam végig, jobban tudtam figyelni hogy folyamatosan töltsek vissza és ne éhezzek el úgy mint pl a Bércen. De a sár mégis felőrölt. A szervezőktől ugyan kaptam a célban egy kisorsolt "vigaszdíj" Petzl lámpát így sok más kiesővel szemben én nem üres kézzel távoztam. De ez a lényegen nem változtat.

UTH vs. Medvedisznóember 2 - 0.