Ultra-Trail du Mont-Blanc® - Chamonix

Chamonix Egertől több mint 1400 km, így az utazás pár kisebb megszakítással majdnem egy napig tartott és kellően le is fárasztott mindenkit. A vasárnap este így a szállás elfoglalással majd kis városnézéssel ki is lett maxolva. Az első pár napban 7-en voltunk az apartmanban, amit Halmi intézett. Már a sorsolás előtt elkezdte keresni a szállást, és talán a legjobb helyet sikerült megcsípnie, a belváros szívében. Bolt, sétáló utca 100 méter, főtér a célkapuval 200 méternyire. A fesztivál központjában. Szóval nagyon jó helyünk volt. Persze 7 idegen ember egy helyen elsőre rémisztő, de nagyon gyorsan összecsiszolódtunk és kialakult egy kolis lakótársas hangulat. Zita, Yoyo-ka, Halmi a többszörös visszatérő veteránok végig kalauzoltak Timit és engem mint kezdőket a főbb helyeken. Hol a bolt, hol jó a süti, a kaja stb. Mivel csak 2-en indultunk a versenyen Timivel a többiek gyakorlatilag a nyaralásuk egy részét áldozták be azért, hogy nekünk jól sikerülhessen a verseny. Persze a fáradtság kiütött mindenkit, így egy esti fagyizás után kidőlt a társaság.

Hétfőn közös reggeli után rohantunk ki a főtérre a PTL rajtjára, hogy drukkoljunk Jucinak és Gézának akik ezt az őrült kalandot választották. A PTL nagyon elkülönül a többi versenytávtól, majd 300 km hosszan 25 ezer szintet összegyűjtve tesz egy nagyon nagy kört. Nem futóverseny hanem hosszútávú magashegyi trekking, nincsenek utak, nincsenek frissítő pontok 5 nap a hegyen, szóval tényleg extrém.
Majd ez után ketté vált a csapat, Zita és Yoyoka a libbencs póznák alatt neki indult a Brevent köztes megállóra ( nagyjából 2 km-en 1000 szintet gyűjtöttek) mi pedig a libbenccsel mentünk fel. Itt kis fotózkodás és indulás a La Flégére házhoz / sípályákhoz. Yoyo, Zita, Timi és én futva / fotózva indultunk neki, Zsuzsi, Kapszula és Halmi pedig túrázva jöttek utánunk. A két felvonó állomást fantasztikus panoráma útvonal köti össze, nem a terep nehézsége miatt nehéz haladni, hanem mert 50 méterenként meg kell állni fotózni a látvány miatt. Hihetetlen hatalmas hegyek ezek, szinte agyon nyomják az embert.

A Flégére háznál kis frissítés, Mont Blanc sör, áfonyás pite kinek mi a kedvence, majd tovább a Fehér tóhoz (én végül nem mentem fel). A csaj nagyon elemében van ügyesebbek erősebbek nálam, így inkább lemaradok fotózni. majd elindulok vissza, hogy a Flégére - Chamonix utat bejárjam ami a verseny utolsó szakasza. Persze a térképet lusta vagyok megnézni, így egy szintén pályabejárást tartó spanyol párral kicsit elkavarunk, de nem vészes. Tudom, hogy ide már este sötétben fogok érni a versenyen, ezért akartam megnézni világosban, legalább ezt a részét "ismerjem" a pályának. Szerencsére nem nehéz, itt-ott gyökeres de nem technikás az útvonal. Na meg így én is látom a panorámát, sötétben már nem fogom.

La Flégére komplexum fentről, a versenyen a ködben 20 méterről se láttam a fehér sátrat:D

  

A "virágos-ház" az utolsó jelzőpont, innen már széles dózer vezet le a városig. 7 km-en 800 szintet kell eldobni, de úgy érzem ezzel nem lesz gond, persze kérdés mikor és milyen állapotban érek majd a Flégére -re. Este  sikerült egy olyan olasz étterembe beülni ahol a dekorációt csak kupák, serlegek, aranyérmek, a világ legjobb pizzája diploma és hasonlók alkották. Az itallapon az első tétel egy '67-es burgundi volt laza 3700 euróért, így beértük mentes vízzel, hogy majd otthon alkoholizálunk. A pizzák valóban hihetetlen finomak voltak, tuti hogy jövőre is megyünk oda kajálni! Az apartmanban aztán a sokadik kör bourbon után kicsit elszabadul a buli. Mivel már áll a célkapu kimegyünk "fotózkodni" na ezek azok a képek amikről úgy döntöttünk inkább nem kéne publikálni. Mert a csendőrök ugyan nem vittek el a főtérről, de volt egy két szúrós tekintet, hogy nem egészen komoly sport kihívás előtt álló embereknek látszunk.
Kedden folytattuk a turistáskodást, Zita és Yoyo ismét gyalog indult a Midi köztes libbencs állomásra, mi pedig az átkozott, rettegett felvonóval. Reggel indulás előtt biztos ami biztos bedobtam egy Devil's cut-ot. Mert hát akárki akármit mond, rohadtul nem biztonságos egy nyomorult acél dróton függő buszban több ezer méter magasan libegni 50 emberrel összezárva. Na innentől persze hallgathattam, hogy alkoholista vagyok. Egy egész héten át félóránként legalább egyszer a fejemhez vágták a többiek. :) Persze ez nem úgy van, hogy csókolom kérek egy jegyet 3800-ra, sorban állsz legalább egy órát a jegyért, mire közlik, hogy jó akkor gyere vissza 2 óra múlva. Konkrétan mi 9 körül álltunk be a pénztárhoz, és a 12:10 libbenccsel mehettünk fel. Alapvetően elég jól bírtam, mivel egy 2-3 éves kislány végig ordította az utat mellettem (amíg az ikertesója halál lazán cumizott és nézegetett) így a tériszonyomra nem jutott idő figyelni, meg szerencsére nem is lengett ki nagyon a fülke. Közben Yoyó-ék már kicsit unták fent magukat, pedig még egy szikla omlást is végig nézhettek. Egy háznyi jég/szikla tömb szakadt épp ki előttük a Midiből, pedig Trump bejelentette, hogy megállította a felmelegedést... Itt Yoyo-ka zsákmányolt egy nagyon menő Miki Egeres fejpántot amit tuti egy kiskölök hagyott el, majd tovább robogtak valami gleccserre. mi meg fel a Midire a 2-es kabinnal 3800 méter fölé, nesze neked akklimatizáció.

 Az Aiguille du Midi gyakorlatilag egy kettős csúcs, a magasabb 3842 méter, európa második legmagasabb felvonóval elérhető hegycsúcsa. És ide építettek fel egy turista központot, a sziklák összekötésével és átfúrásával, panoráma teraszokat alakítottak ki még egy lift is van a sziklán belül.

 A magasságról annyit, hogy itt már a normál tengerszintnek megfelelő értékhez képest 13 %-kal kisebb a nyomás és az oxigén szint, egy lány el is ájult mellettünk sorbanállás közben. Nekem a külső teraszokat összekötő nagyjából 15 lépcsőfok leküzdése meg 170 fölé vitte a pulzusomat. A panoráma elképesztő, tisztán látszik a Mont Blanc csúcsa, körülette a "kisebb" előcsúcsok, szikla tornyok, alattunk az egész völgy és a háttérben még több óriás hegy. Felemelő és egyben kicsit nyomasztó érzés, a tudat milyen aprók és jelentéktelenek is vagyunk.

Középen hátul a Mont Blanc még egy 1000-essel magasabb, felfoghatatlan méretek

A völgy és szemben a verseny utolsó szakasza

Mivel összesen 1,5 órát lehettünk fent, az üveg kalitkába való kimenet kimaradt. Mivel oda 45-50 perces sorban állással lehetett volna csak kijutni. De bőven elég volt ez is. Kicsit sok is, nem először vagyok az Alpokban, másztam már 4000 fölé Svájcban. De ez a látvány kicsit megbénít, talán mert tavaly csak a vezetőnk és a mászótársaim rutinjának köszönhetően úsztuk meg azt a viharos éjszakát Európa leghosszabb gleccserén. Ott valahogy békésebbeknek tűntek a hegyek, mégis életem leghosszabb éjszakája volt. Rettegve a jégen, hogy ezt nem fogom túlélni. Kis érdekesség az Everest alaptábor 5600 méteren van Chamonix 1080-on. Az Everest a tábortól még 3200 szint, a Mont Blanc 3800. A Tátra fő vonulata meg konkrétan beférne a völgybe és nem látszana ki...
Na de letelt az idő indulnunk kellett lefelé, az első kör vissza 2300-ra a köztes állomáshoz ok, közel 70 km/h-ás sebességgel suhanunk a szikla, jég mellett, majd lógunk a gleccser fölött. Na de aztán jön a kisebb doboz az átkozott tartó póznákkal. Egy roppant okos szülő a város felőli üvegfalhoz tolta a babakocsit, szerencsétlen gyerek meg persze hogy végig ordította az utat. Ha tudnék franciául szívesen elmeséltem volna neki, hogy az első lengyelországi libbencsezésem is hasonló volt. Illetve akkor egy órát vártunk, hogy a szél annyit csillapodjon egyáltalán elinduljunk. Na azóta rettegek ezektől a szerkezetektől, minden évben újra beszállok de egyszerűen nem múlik el a félelem. Hát kell ez egy kisgyereknek?
A Midi felvonójegy érvényes a Mer de Glace gleccserhez vezető fogaskerekűre is így oda is átmegyünk. A Mer de Glace a Mont Blanc legnagyobb gleccsere, 200 éve a völgy aljáig ért, mostanra jó pár kilométerrel visszahúzódott. Sajnos későn érkeztünk így a jég barlangba már nem tudtunk leereszkedni de hát jövőre is kell még program.

A Flégére és az utolsó ereszkedés a fogaskerekűből

A barlang bejárata

Ez után visszarohantunk a magyar csapat fotózkodására és az Ultra-Trail du Fondue 2017-re Csanya szervezésében. 

Szerda már a rajtszám felvételről szól. De előbb még Compressport közösségi átmozgató futás van. Van itt egy csomó világbajnok a cég szponzorált versenyzői és két csoport nyuszik és teknőcök. Nos én a teknőcök tempóját az első 2 km-en tudtam tartani aztán kiálltam fotózni, a féltávnál lévő közös tornán értem utol őket. 6 km bő negyven perc utána kis tombola, és reggelire valami chia magos izé, igazából nem tudom mit adtak de finom volt.

  A többiek nekiindultak egy újabb hegynek. Engem viszont a teraszról nézve is stresszel. a Midi látványa. Mikor megérkezünk a Tátrába és leszállok a buszról Lomnicon a parkolóban, ahogy először felnézek a hegyre mindig elönt a hazajöttem érzés, itt ez nincs meg. Tudom még nem fogadtak be a hegyek. Összepakolom a verseny cuccaim és elsétálok a versenyközpontba. Egy sportcsarnokban kellett végig járni a különböző állomásokat: azonosítás, kötelező felszerelések ellenőrzése, zsákra chip, rajtszám, póló kiadás, fotózkodás. A kötelező felszereléseknél szúrópróba szerűen nézték a cuccokat. Tőlem az életmentő fóliát kérték, majd ellenőrizték, hogy a telefonomban el vannak mentve a hegyimentők és a szervezők elérhetősége, majd a kabátom valóban hegesztett varrású esőkabát e, és hogy van e nálam kaja hiszen azt is magaddal kell vinni a pontok között. Na az persze nem volt nálam semmi, így oda hívták egy főbb szervezőt, ő lazán kezelte a dolgot elővarázsolt egy szelet tortát oda rakta a cuccaim közé majd közölte az ellenőrrel "nem látod, hogy van kajája? ne tartsátok fel a sort! :D". Közben előkerültek Panyor Krisztiék is így végül együtt mentünk át az Expo-ra kis pénzt költeni. Majd újra vissza a központba Timivel mert közben Ő is előkerült, így futottam össze Karcsival akivel a Cortinára együtt utaztunk és Ő is az OCC-n indult így egyeztettünk, hogy a rajtban találkozunk. Timivel újra végig csináltam a rajtszám felvétel procedúráját, de most már előjött belőlem a versenyszervező és az önkéntesek, szervezők munkáját figyeltem leginkább. Hát nem véletlenül ez a világ legjelentősebb terepversenye, tökéletes profizmus. Több mint 90 ország legkülönbözőbb versenyzői és nulla fennakadás óramű pontossággal 15 perc alatt lezajlik minden.
Közben 9-en lettünk a szálláson így már kicsit szűkössé vált, úgyhogy végül Timivel elmentünk még egy utolsó energia feltöltésre. Az étteremben szinte csak versenyzők ülnek, így tök viccesen elkezdjük beazonosítani a karszalagok alapján ki melyik távon indul és mit, mennyit eszik. Vissza a szállásra, de nem tudok kikapcsolni. Kavarognak a gondolatok a fejemben, soha ennyit nem edzettem, készültem még versenyre. De mivel az előző években semmi se sikerült úgy hogy megfeleljek a saját elvárásaimnak így eléggé tanácstalan vagyok. Egy pohár bor, egy jó szivar de nem segít. Már rég aludni kéne de nem tudok, na akkor gyerünk ki. Úgyis érkeznek a TDS befutói így Zitával még kimegyünk drukkolni a célzónába. Végül 11 után próbálok lefeküdni, hiszen 4 előtt kelni kell, de Hefiék épp akkor találják ki ők még nem zuhanyoztak...
Végül összevissza forgolódva nagyjából 3 órát tudok aludni és már itt is a reggel, indulni kell.

Folyt, köv... 

Ultra-Trail du Mont-Blanc® - OCC Az út Chamonix-ba

Az UTMB-ről először 2010-ben hallottam. De igazán 2011-ben a Mátra 115 babatávja (azóta már megszűnt a rövid táv) után kezdtem el álmodozni róla, hogy ide én egyszer ki akarok jutni. Bár akkor még elképzelhetetlennek tűnt, hogy akárcsak a kvalifikációs pontokat is össze tudjam gyűjteni. Aztán a 2012-es első Dupla Élményen a szerencse úgy hozta, hogy Orsós Szabival pontőrködhettem a novemberi fagyban a Pisztrángos tónál. Ő akkor csinálta meg a TDS-t ( beszámolója itt ) és mindaz amit elmesélt még jobban elültette bennem, hogy ez nekem is kell.  Így elkezdtem még hosszabb Ttúrákra járni, apránként növelni a távokat és a begyűjtött szinteket. Majd 2013-ban a Piros 85-ön megszereztem az első kvalifikációs pontjaimat. 2014-ben az első 100-asom az első igazi ultrám a Mátra 115 lett (azóta se sikerült 100 fölöttit menni), még egy Piros 85 és hopp meg vannak a kvalifikációs pontjaim. A régi pont rendszerben ez még elég volt. 

 Persze szerencsére közben sikerült pár olyan emberrel megismerkedni akikre nyugodt szívvel tudok hallgatni, Ők mondták, hogy nem kéne kapkodni. Főleg, hogy folyamatosan túlterheléses sérülésekkel küszködök. Tökéletesen igazuk volt, az összekapart pontok még nem jelentik azt, hogy egy magashegyi ultrán bármi esélyem is lenne. 2015 - 2016 a kudarcokról szólt, két elbukott UTH , két elbukott Mátra 115, Lemkowyna dettó. A türelmem viszont elfogyott. Szerencsére közben az UTMB-n is lett egy babatáv, az OCC. Mivel a kvalifikációs pontok 2 évig érvényesek úgy döntöttem jelentkezek a sorsolásra, illetve akkor még úgy volt oda sorsolás nélkül is be lehet jutni. (Mivel ez a világ legnagyobb/legjelentősebb/stb terep versenye ezért óriási a túljelentkezés, ha nem vagy elit státuszú futó az ITRA-nál, akkor a sokszoros túljelentkezés miatt sorsolással tudsz bekerülni) Persze közben változtak az arányok, az eredetileg meghirdetett 1200 helyre 3500-an jelentkeztünk. Na akkor nekem itt semmi esélyem, gondoltam. Ezért gyorsan jelentkeztem a Cortina Trail -re, mint B terv. Fortuna istennő mindig is kedvelte a hülyéket, így akkora szerencsém volt, hogy mindkét versenyre elsőre bejutottam. Hát ez tök jó, most már tényleg csak edzeni kéne és lehetőleg ésszel. Nem úgy mint eddig, hogy megyek amíg össze nem töröm magam. Kihagyok egy hónapot, edzek egyet, újra összetöröm magam és újra és újra. A Ttúrás kupák hajszolásába 2015-ben fáradtam bele, már nem végig szenvedni akartam a távokat, hogy meglegyen még egy pipa. Hanem simán élvezni azt, hogy nem az irodában ülök, hogy kint vagyok a természetben. Élményeket akarok gyűjteni. A minőség fontosabb lett mint a mennyiség.

 A szilveszteri tájfutós közösségi futás után beszéltem Bigával, hogy segítsen. Mert egyedül nem megy, nem fejlődök semmit csak küszködök helyben topogok. A válasz egyszerű volt, több edzés de ésszel. Persze az elejét túltoltam de tavasz végére már úgy éreztem kezd valami változni. Néha rohadtul untam és utáltam az Egedre huszadszor is felmenni, de a haszna megmutatkozott. Bár a Cortina elég nagy küszködés volt, de sikerült, épphogy de csak megcsináltam. A július inkább a lazításról szólt és gyorsan elrepült. Augusztus pedig az óvatos terheléssel telt, egy Bükk 900 , majd egy hét Tátra. Aztán már indulhattunk is a versenyre. Sok minden kavargott a fejemben, túl sok pénzzel nem fogadtam volna magamra, hogy sikerülni fog e, hogy egyáltalán célba érek e majd. A fő cél, hogy élvezzem a versenyt teljesül e...

Folyt köv...

Lengyel - Tátra: Öt-tó völgye

Az augusztusi hőség elől 2010 óta mindig a Tátrába menekülök 2013 óta pedig mindig az Egri Kárpát Egyesülettel. Az egyesület képzett túravezetői és hegymászói mindig nagyon jó programot raknak össze az 5 napos táborra. Kiutazáskor kis felvidéki kulturális ismertető program, majd a hegyen különböző nehézségű útvonalak, így mindenki szabadon választhat kedvének, felkészültségének megfelelő időtöltést. A tábor központja mindig a Zora szálló Tátra Lomnicon, ahol kényelmes szobákkal és finom kajákkal várnak minket télen-nyáron. És persze az egyéni "őrültségeimre" is van mindig lehetőség. Így csináltam most is a meghirdetett "A" túrából "A+-ost".

Reggeli után busszal a nagy csoporttal mentem át Lengyelországba. Az augusztus ott is fő szezon, és a lengyelek imádnak kirándulni, kedvelt célpontjuk a Morskie Oko-nál lévő halastavi menedékház. Így mire a határra értünk a felső parkoló már tele is volt, csak a határon tudtuk letenni a buszt. Itt gyorsan el is köszöntem a csapattól, hiszen ők kényelmesen 3 - 3,5 óra alatt tervezik elérni az Öt-tó völgyét, én erre 2 órát számoltam magamnak. A határtól a nemzeti park bejárata nem egészen 2 km, de már itt az aszfalton megakaszt a tömeg. A nemzeti park kapujában a téli egy helyett most 6 jegyszedő bódé működik (a belépő jelképes 5 zloty, cserébe kulturáltan kiépített turista utakat kapunk és nem kell a szemétben gázolni mint itthon) de így is sorba kell állnom jó 5 percig, hiába péntek még így is rengeteg ember van, mi lehet vajon szombaton?
Az első 2-3 kilométer aszfalt, kerülgetem a babakocsikat, majd a lovaskocsikat amik a Morskie Oko-hoz viszik fel a rengeteg embert. Majd végre elérem az erdőt és a pirosról a zöld jelzésre váltok át. Az első 10 perc nettó bambulás, a januári téli tábor emlékeiből próbálom összerakni a tájat. Akkor a -10 fok és a jó 1,5 méteres hó nehezítette a haladást, most a 30 fok és a rengeteg ember. Sok százan tartanak a vízesés felé, néha nehéz az előzés. Kategorizálni kezdem az embereket, vannak a mászók nagy bakancsban, sisakkal, kötéllel a zsákjukon. Aztán a túrázók, ők azok akik köszönésre automatikusan elengednek kérés nélkül. Kiránduló családok, gyerek csoportok. Majd jönnek a divat turisták slick utcai cipőben selfiebotokkal, pár futó speedcrossban. És persze az elmaradhatatlan lengyel kamikázék, akik strand papucsban törnek a sör felé a vizes sziklákon. Hihetetlen figurák na.

Siklawa vízesésnél a tömeg feltorlódik, és szó mi szó érdemes megállni kattintani pár képet. 70 méteren át zudul le a sziklákon a tó vize mellettünk. Mesés látvány, és ez télen kimaradt. Hiszen a lavina veszély miatt akkor lezárják ezt az utat, a menedékházat a tófalon szinte függőlegesen felmenő fekete ösvényen lehet csak elérni. Innen szerencsére már csak pár száz méter és felérünk a völgybe a single track is két fősre szélesedik. Ezzel a látvánnyal nem lehet betelni, a tavak, a fölénk tornyosuló csúcsok mesevilága ez. Kiülhetsz a víz mellé egy sörrel, sütivel chilezni, vagy indulhatsz a Sasok útjára, vagy tovább a jó pár turista úton. A ház előtt épp menyasszony fotózás van, futócipő le, magassarkú fel. Na ez nem működik, hát akkor fel az ember hátára és be a tóba kapják az utasítást :)

Háromnegyed 12, ahogy saccoltam felértem 2 órán belül még a sorban állással és fotózással is, meg van az első 10 km és 700 szint. Térerő alig, így csak egy sms-t küldök a többieknek, hogy én indulok is tovább át a másik völgybe. Azért még megállok a háznál, hitetlenkedve bámulok a jelzőtáblára, úristen mekkora hó volt itt januárban.

Elindulok felfelé a kék jelzésen a Morskie Oko irányába, elérem a téli út fekete jelzésének becsatlakozását. Páran most is itt jönnek fel, gondolom, hogy kikerüljék a vízesés melletti tömött sorokat. Itt leszólít egy lengyel futó lány, felismeri a Lemkowyna-s pólót, kattintunk egymásról egy -egy képet, aztán jöhet a következő kaptató.

Buzigatya, hülye vigyor, giccses háttér :)

Itt megy át a Magas-tátrai átkelés teljesítmény túra útvonala is, nekem pedig a kedvenc panoráma utam amin eddig valaha voltam. Pedig már jópár tátrai útvonalat bejártam oda vissza, de ez a kedvenc szakasz fölfelé (lefelé már nem annyira). A háztól kb 20 perc a fölfelé szakasz és mielőtt átbukna az ösvény a gerincen 1850 méteren jobbra van egy kis kilátó pont. Itt egyszerre csak 2-3 ember fér el, így ezt a helyet választom az ebédre hozott High5 iso gél elfogyasztására. A gyomrom már amúgy is korgott, a 7 órai reggeli már messze van és én még csak egy kis csokit ettem meg még a vízesésnél. A nap erősen tűz, már most kezdek leégni, de az, hogy az 50-es napkrém is a zsákban van csak este derült ki. A magammal hozott 3 liter folyadék több mint fele elfogyott, szóval valamit majd venni kell a halastavi menedékháznál. De egyelőre ez nem izgat csak gyönyörködöm a panorámában.

Nagyjából 400 szintet dobok innen el alig 2 kilométeren a Morskie Oko-ig, ráadásul tömött sorokban jönnek az emberek szembe. Néhol még nem ugrós de már nem is lépős a sziklákon lefelé vezető single track. 5 ember fel, 5 ember le, szinte lehetetlen előzni. Néha rámosolyognak a Lemkowynás pólóra és elengednek. Felszerelés alapján már előre látom kitől várhatok előzékenységet és kitől nem. Jobbra áfonya mező és gyönyörű panoráma hívogat így megint letérek az ösvényről pár métert. Szemben a Rysy Lengyelország legmagasabb pontja és zarándok helye alatta pedig a két tó, felül a tengerszem alatta a Morskie Oko gyönyörű zöld vize. 

 Az ösvényen lefelé keresem a medvére figyelmeztető táblát amit Edittel láttunk még a 2014-es Átkelésen, de nincs már meg. Majd kiérek a házhoz vezető aszfalt útra. Páran a kordon mellett állnak és fotóznak, talán az itt lakó szarvasokat amik itt laknak és egyáltalán nem félnek az embertől, de én nem látom őket. A menedékház előtt a tóparton óriási a tömeg. Tényleg több ezer ember van itt, ami érthető hiszen aszfalton sétálva vagy lovaskocsival nagyon könnyen megközelíthető a parkolóból, inkább kirándulóknak van fent tartva mint túrázóknak. Főleg ilyenkor nyáron. A tavat balról kerülve indulok el a felső tóhoz a  Tengerszemhez. Egy kis hídon átkelve újabb menyasszonnyal találkozok, 2014-ben is belefutottam a felső tónál egy fotózásba. Úgy tűnik itt ez a népszokás. Rengeteg az ember, fa lépcsősor segíti a feljutást a vízesés mellett. A gyomrom hangosan megkordul, jelezve, hogy végre valami szilárd ételt is fogyasztanom kéne. Na akkor számoljunk, ennyi emberen átverekedni magam minimum 15 perc két óra körül lennék a Tengerszemnél. A Rysy-re nem megyek fel hiszen nem úgy terveztem, se elég vizem se kajám nincs hozzá. Viszont nem emlékszem, hogy Gyula 4 órát vagy 6 órát mondott a busz indulásra. Próbálom hívni, de nincs térerő szavát se értem. Bobek ki se csöng, ahogy a versenykuruzslóm se érem el. Na akkor vissza a házhoz, eszek egy jó gomba levest az máskor finom volt aztán a maradék 8 km aszfalton bőven belefér 4ig. Persze egy két képet még kattintok a tó jobb partjáról visszafelé.

A Rysy tömbje és a felvezető láncos szakasz, jó 600 szintet kell láncos úton megtenni a hasadék mellett. Valahol ott integet MariannRun is :D

A menedékháznál a sor kint áll a lépcső tövében, úgyhogy levesezés törölve indulok lefelé. 10 perc után elérem a következő házat, idáig hozzák a lovaskocsik a tömeget. Ennek megfelelően 5 perc sorban állás után még a fagyiról is lemondok. Úgyis kövér vagyok nem kell zabálni had égjen a zsír. Lefelé találkozok pár futóval, intenek mikor látják a Lemkos pólót, megy az oda-vissza drukkolás. Csapatom tovább lefelé az aszfalton, közben a vizem is elfogyott így mikor egy forráshoz érek újratöltöm a kulacsot. Jéghideg és kristály tiszta víz jön a fából kifaragott kifolyón hihetetlen jól esik. Elérem újra a piros és a zöld jelzés találkozását. Telefon megint, hol vannak a többiek, még csak a vízesésnél járnak. Na akkor nekem fölösleges sietnem sőt jobb ha eléjük megyek. Így újra elindulok a zöldön felfelé  mint reggel. Egy 20-25 perc múlva jön is szembe az egyik útitárs, a  versenykuruzslóm éppen málnát és áfonyát szed az ösvény két oldaláról így becsatlakozok én is. Eszünk, beszélgetünk, majd futunk a következő bokrokhoz kerülgetve a hegyről lejövő ember áradatot. Tökéletes zárása a napnak.

A csoport végére még egy jó órát várunk a beléptető kapuknál. Sajnos a télen megismert grillezett sajtot áruló mamika már nincs itt, így marad a pizza és egy kis dinnyés gumicumi ami a vésztartalék szilárd kajám lett volna, szerencsére nem kellett.

A jövőheti OCC előtti talán legjobb edzés napom volt ez. Elsőre furcsán hangzik, hogy kellett hozzá a tömeg de ott is 1500-an fogunk elrajtolni és garantált, hogy az első 5-10 kilométeren egyben lesz még a mezőny vége, közepe. Így még ezt is pozitívumnak veszem. A szintezés még a "hőségben" is jól ment, a frissítést szokás szerint nem tartottam be rendesen. De mivel nem volt gyilkos a tempó ezért pont elég volt, a versenyen a frissítőpontokon lesz úgyis szilárd kaja ott meg úgyis elcsábulok mindig. Harmadszor voltam az Öt-tó völgyében, és remélem még jó párszor eljutok oda. A hely télen-nyáron gyönyörű a menedékházak is jók, és hát akad még pár ismeretlen ösvény és hegycsúcs. Szóval megunhatatlan. Nyáron a tömeggel számolni kell, de megéri átküzdeni magunkat az ember áradaton mert felejthetetlen élményt nyújt a környezet a hegyek szerelmeseinek.

Az össz táv busztól-buszig vissza majd 30 km volt, 1300 szinttel, az eleje és a vége ugyan aszfalt, de korai érkezéssel (vagy télen :D) ez megúszható. Az Öt-tó völgyéből elérhető a Zerge és a Kápolna csúcs vagy a Sasok útja is (bár nekem az már túl extrém)
A Morskie Oko pedig magában is megér egy napot esetleg egy Rysy mászással. De azt csak rutinosabbaknak ajánlom a sok láncos szakasz miatt!

A Bükk 900-as csúcsai

Magyarország száz legmagasabb hegycsúcsa közül 59 a Bükk területén található. A Bükk 900-as csúcsai túramozgalom és teljesítmény túra teljesítéséhez ezek közül 20-at kell felkeresni és az oszlopokon található pecsét lenyomatot / "kódot" rögzíteni. Az útvonal igazi kihívása az, hogy a legtöbb csúcsra nem vezet turista út, némelyikre még vadcsapás se. Valamint, hogy a teljesítménytúrát hagyományosan augusztus első hetében szervezik meg, amikor is legtöbbször ahogy idén is hőségriasztás van (bár volt már egész napos szakadó eső is). Ezt tovább nehezíti még az is, hogy a rendezvény teljesen önellátó. Frissítés nincs, valamint a Bükk-fennsík ezen részén nincsenek működő források. Nekem a hőség az egyik legnagyobb ellenségem, de mivel az OCC-n a várható hőmérsék -5 és +35 fok között lehet ezért kellett egy ilyen extrém "edzés" is, hogy szokjam a hőséget.
Mivel a korábbi években már háromszor megcsináltam, ezért a tervezést nem bonyolítottam túl. A haldokló Garmin túra GPS-emen a pontok megvoltak, csak épp a térképet és utakat nem hajlandó megjeleníteni ezért a V800-ra rátöltöttem a 2014-es útvonalunkat, tudván, hogy menet közben úgyis improvizálnunk kell majd a növényzet állapotától függően. Röviden az óra navigál hogy merre mentünk előzőleg a GPS pedig mutatja az irányt mikor le kell térnünk, kerülnünk kell a korábbi útvonalról. Péntek este kicsit megkésve  fél 11 körül értünk Bánkútra, ahol meglepve konstatáltuk, hogy a "turista ház" a nyári szezon közepén péntek este 8-kor bezár. Kis tanakodás után úgy gondoltuk, hogy akkor a ház mellett táborozunk, amúgy is kint akartunk aludni a szabadban ahol egy picit hűvösebb van mint a házban és jóval elviselhetőbb mint otthon lett volna a 30 fokos szobában. Már pont kényelembe helyeztük volna magunkat amikor kirontott egy manusz, hogy mit képzelünk mi, hogy ilyenkor érkezünk. Közölte, hogy a házhoz közel nem lehet táborozni menjünk arrébb a "lekaszált" sátorverő részre. Ez egy remekül karbantartott rész a sípálya mellett, egy hatalmas tüske át is szúrta a sátram és a dupla vastag hővédős polifoam-ot is! Ezen kicsit bosszankodtunk, de hát nincs mit tenni ilyen az ha egy "turista háznak" csak üzemeltetője és nem gazdája van, vendéglátósnak meg semmiképpen se nevezzük... Az éjszaka roppant "pihentető" volt, először is a remélt kellemes időnek nyoma se volt, ugyanaz a döglesztő 30 fok körüli hőmérséklet. Aztán először két halálmadár vijjogott felettünk, hogy egymással vitáztak vagy a mi felkoncolásunkat tervezték nem derült ki, mert jött pár szarvas akik Bunny feje fölött ugrottak át, majd egy róka próbált haverkodni vele. Szóval sikerült 3 részletben kb 2 órát aludnunk. De legalább vicces volt. Reggel felmentünk a parkolóba becuccolni az autóba, majd reggelizni kezdtünk. Erre megjelent a helyi csövi macska, aki szemtelen nyávogással elkunyerálta az összes paprikás kolbászt a szendvicsemből. Bunny szerint a hegy szellem küldte és jó karma, hogy adtunk neki kaját. Pacsi pár ismerőssel a parkolóban aztán gyors regisztráció után elrajtoltunk.

A pecsét gyűjtő kartonon a 20 csúcs rublikája nem a leglogikusabb, ideálisabb útvonalat mutatja és mivel térképet nem adnak, nem árt előre gondolkozni. Ezért mi rögtön a sípályán felfelé az utolsó 20-as számú Felső-Borovnyákra (#1. csúcs) mentünk a NATO fagyi/radar lábához. Innen a parkolót érintve mentünk a Bálványra (#2. csúcs) itt a kód a Petőfi kilátó korlátján is rajta van nagyban valamint a régi pecsételő oszlop is meg van. Innen a régi szánkó pályán keresztül lementünk a sárga/kék turista útra, majd a csurgói erdészház után elkezdtük az emelkedést a Pipis-hegyre (#3. csúcs).  Sajna fotózni nem sikerült de nagy valószínűség szerint egy nyuszttal találkoztunk, bár ezt csak arra alapozom, hogy a nyest éjszakai állat ez meg nappal ténykedett előttünk, egy kidőlt fán mászkált dörgölte magát hozzá, talán a területét jelölte ki. Innen kisebb bozóttúrás árán értünk át a Fodor-hegyre (#4. csúcs). Eddig 5 kilométert mentünk, Bunny machete után vágyakozik, én pedig azon gondolkozok miért is jöttem rövidnadrágban a legkisebb boka zoknimmal, mondjuk a hosszú kompressziós zoknit már letépte volna rólam a bozót, a túra kamáslihoz meg meleg van. És így legalább rögtön meglátom a lábamon a 3 piros hátú kullancsot. Átvágunk egy kis "réten" már amennyiben rétnek nevezhető egy mellig érő bozótos, Bunny kiszúrja, hogy málna is van a sok gaz között és megáll legelni. Így utólag visszagondolva máskor is itt vágtunk át és akkor is voltak hatalmas térdig / derékig érő hangyabolyok itt. De most először keltettük fel a kíváncsiságukat, nem támadtak csíptek, de 2 perc után 4-5 nagy 2 centis hangya futkározott a mellkasomon, így a gyümölcs szüretet félbeszakítottuk. Mindenesetre jó tudni ha valami történik veled a természet gyorsan eltünteti a nyomaidat. Vagy csak a hülye filmekben rágnak le a hangyák egy embert percek alatt? A következő pont a Nagy István erőse (#5. csúcs). Ide meredek de szép tiszta erdőn keresztül értünk fel. Majd lefelé kicsit kerülnünk kellett  a nyakig érő csalános miatt. Elhaladtunk a Hármaskúti ház előtt, régen ezt ki lehetett bérelni, most nem tudom ki adja e az erdészet, de aki teheti próbálja ki egyszer roppant hangulatos szállás az erdő szívében. Innen valahogy a régi már nemlétező kisvasút nyomvonalán lenne célszerű megközelíteni a Huta-bércet (#6. csúcs). Sajnos a régi szép fenyvest az elmúlt évek viharai nagyon megtépázták így ide mindig küzdelmes feljutni, vagy csak rossz irányból próbálkozunk ismét. Ez a hupli mindig nehezen adja magát. Szerencsére a következő két csúcs a legkönnyebbek közé tartozik, a Kis / Mély-sár - bérc (#7. csúcs) és a Fekete-sár - bérc (#8. csúcs) csak pár száz méterre van egymástól. Innen némi szintet spórolva nem a Körös-bércre megyünk, hanem egy jobb kanyarral a Vörös-sár - hegyre (#9. csúcs).  Majd onnan a Kukocsó - hegyre (#10. csúcs).  Kicsit több mint két óra alatt sikerült az első tíz csúcsot elérnünk, de még csak 10 kilométert tettünk meg. Az idő egyre melegebb az első üveg vizem már majdnem teljesen kifogyott. Reggel 7 decivel indítottam, az útra pedig 3 liter vízzel és 1,5 liter izóval készültem, bízva abban hogy elég lesz. Bunny keményebb Ő csak 2,5 liter vízzel akar végig menni.
Na tehát a fele meg van, innentől már nagyobb ugrások lesznek a csúcsok között, de kevesebb bozóttúrás kell, lesznek ösvények. A következő pont az Ispán-hegy (#11. csúcs), 2010-ben mikor először csináltam a túrát itt találtunk egy picuri kölyök kutyát. Nem tudjuk, hogy kerülhetett oda szegényke járni se tudott annyira le volt gyengülve. Lehet elszökött valaki után és úgy tévedt a csúcsra, nem tudjuk. Mikor felértünk csak nyüszített, de járni nem tudott. Racionális esetben az ember ilyenkor fog egy követ, hogy ne szenvedjen szegény állat. Mi mégis inkább megetettük, adtunk neki egy kis vizet, mire pár perc után megpróbált felállni és jönni akart velünk. De tudtuk, hogy nem tudna végig jönni velünk, vinni pedig nem tudjuk magunkkal. A blöki szerencséjére pont utol ért minket egy másik kutyás túrázó csapat, ők gyors döntés hoztak a legnagyobb zsákból szétpakolták a cuccaikat egymás között. Így a kutyus a zsákban utazott tovább velük. Mint utólag kiderült, kis állatorvosi segítséggel megmenekült és Bükki Ispán-hegyi Ispán néven profi túra kutya lett belőle.
Innen Istállós-kőre mentünk (#12. csúcs) ahol úja összetalálkoztunk két régi túrás ismerőssel akikkel reggel majdnem egyszerre indultunk, csak épp más sorrendben haladva. Itt kordult meg először a gyomrom, de úgy gondoltuk Tarkőig kihúzzuk majd eszünk ott. Az egyik túratárs azt javasolja menjünk tovább a gerincen és kis downhill után térjünk vissza a turista útra, de mi inkább a már ismert hosszabb útvonalat választjuk. Végül is egyszerre érünk a Nagy-Kopaszra (#13. csúcs). Ez a legtávolabbi kitérő Bánkúttól féltávnál vagyunk, innen elvileg már visszafelé tartunk a célhoz, bár lesz még pár kanyar azért. Innen először a Virágos-sár - hegyre megyünk (#14 csúcs), Majd elválunk alkalmi társainktól és a Kőrös-bérc (#15. csúcs) felé vesszük az irányt. Előzőleg azért hagytuk ki mert a déli oldalról könnyebb a szintezés, Erre Fülöp Zoli hívta fel a figyelmemet 2014-ben, addig mindig a másik oldalát koptattuk a hegynek. Valamint így elhaladunk a Kőrös-barlang mellett. A Kőrös-barlang Magyarország legmagasabban található barlangja, egy kiszáradt forrás barlang. Sok egyéb mellett a különlegessége, hogy az ásatások folyamán cápa és barlangi medve fogat is találtak benne. Az egykori pannon tenger üledékei a hegykiemelkedés majd a karsztosodás után váltak látható felszíni alakzattá. Innen megint jól járható erdészeti úton indulunk tovább, egy szív szorító tarvágás mellett. Legalábbis szerintem a a szálaló fakitermelés nem ilyen nyomot hagy maga után:

Nemzeti park???

A Büszkés-hegyre (#16. csúcs) vezető ösvényt megint benézem, pedig elvileg van valahol, így ide megint kis küzdelemmel érünk fel, a csúcs északi oldala amúgy is a Muzslára emlékeztet, mikor azt hiszed, hogy felértél mindig van még mindig feljebb. Valamikor egy óra körül érünk ki Tar-kőre (#17. csúcs) itt kis pózolás, gyors ebéd, majd a vízkészletem beosztása következik, 18 kilométert jöttünk és már csak egy liter folyadékom van, okosan kell beosztani a célig.

A következő kilátó pont a Három-kő (#18. csúcs), Bunny szerint 3 kavics, a csúcsra vezető ösvény előtt itt is megállunk málnát legelni, valint a turista úton megtaláljuk minden idők leglaposabb borzát, bizarr de tanulságos szemléltetése ként hogy is hasznosít mindent újra a természet.

Borz csont és szőr, más nem maradt belőle

Innen már tényleg a cél felé haladunk, csak kell még előtte két csúcsot érinteni. Közben újra összetalálkoztunk a két ismerős túratárssal ők, azt javasolják előbb Nagy-kő - hátra (#19. csúcs) menjünk. Ez is trükkös csúcs emlékeim szerint bozótos és kerítés mászós, nos a kerítést megtaláltuk, majd kerestünk rajta egy könnyen mászható részt, hogy aztán lefelé 10-15 méterrel megtaláljuk sz új erdészeti feltáró utat, ahol 5 méter széles kényelmes traktor nyom vezet lefelé és persze kerítés sincs. Az utolsó pecsétet Kis-kő - háton (#20. csúcs) ütjük be az igazoló füzetbe. Itt az ismerősök egy számomra ismeretlen útvonalat javasolnak ami átvezet a kék sávra. Majd elválunk mert nekik még hiányzik egy pecsét. Az óra persze 5 percenként berezeg, hogy letértem a megadott track-ről de így a leglogikusabb visszatérni Bánkútra és mivel már csak fél liter vizem maradt nem mindegy mikor érünk vissza. Bunny a telefonos applikációval navigál át minket a jelöletlen ösvényekről Faktor rétig majd innen már ismerős így hamar Bánkúton vagyunk.

2010-ben ez a túra volt a "célversenyem" és nem véletlenül. Mai napig a kedvenc bükki útvonalam, rendezvényem. Nincs semmi felhajtás, semmi cukor máz. Csak az érintetlen természet ami hétről hétre változik így mindig újat mutat. A teljesítéshez kell némi helyismeret, vagy nagyon jó tájékozódási, térkép olvasási készség és persze némi logika. Mikor először csináltuk valami 34 km-ert mentünk, majd 30-at, 28-at, most 26 és felet. A rekordot a tájfutók tartják 25 körül, szóval van még mit faragni. Lehet legközelebb akkor indulok majd ha eső lesz mint 2011-ben mikor reggel héttől délután 5-ig áztunk , vagy egyszerűen csak több vizet cipelek magammal. De az biztos, hogy ide még visszatérek mert ez a kalandozás megunhatatlan!

Börzsöny Trail 2017

Sose indultam még "Csanya trail-en". Az első Dupla / Szimpla élményen önkénteskedtem, aztán voltam egyszemélyes szurkolói menet, szerencsére indulhattam az első Vertikal 500-on, kétszer az UTH-n, VTM-en. Voltam, pontőr, pályabontó stb a Bükk, Mátra, Buda trail-eken. Ideje volt már egyszer rajthoz is állni. Főleg, hogy a Börzsönyt alig ismerem. Az M-es táv pedig ideális edzőversenynek tűnt, 24 klikk 1000 szinttel amire 4 óra szintidőt adnak. A sorsolást is megúsztuk így már csak futni kell.

Szerencsére Pepi is úgy döntött, hogy van kedve eljönni. Mert bár Ő nem mondja, de szerintem már Ő is unja a heti Egedre föl le köröket. A párja Endre bevállalta a sofőrködést és csatlakozott hozzánk még Denyó is, hogy Endre ne unatkozzon amíg mi futunk. Az utazás gyorsan eltelt, Diósjenőn látva a tömeget az első utunk a kocsmába vezetett. A tipp bejött, a kávé jó, a mosdó kulturált és tiszta és nincs sorban állás ami nem elhanyagolandó tényező. Irány a versenyközpont A rajtszem felvétel, csomag leadás pillanatok alatt meg van. Profin, rutinszerűen végzi a munkát a crew. Idővel jól állunk jöhet a bandázás, ami a versenyek egyik legjobb része, hiszen futkározni otthon is lehet egyedül, de ilyenkor lehet találkozni a sok hasonló futóbolonddal. Előkerül Ancsúr is, döbbenten közli, hogy látta Endrét. Mondom neki, hogy együtt jöttünk sőt még Denyót is elhoztunk, rendezhetünk egy mini sulis találkozót. Ennek örömére lövünk is gyorsan egy trailfiet.  Kimegyünk szurkolni a L távosoknak, aztán lassan 10:30 mi is indulunk.

A rajt előtt ugyan bevizeztem a sapkám mikor a kulacsot töltöttem, de nem eléggé. Ráadásul a beígért kellemes borongós 24 fok helyett sehol egy felhő és dög meleg van. Már a rajt előtt mikor felvettem a pántot is 91-es "nyugalmi" pulzust mért. Persze ezen nem lepődök meg, a hőség mindig megdobja 10-15-tel alapból. Ancsúr azzal bíztatott a rajtnál, hogy "tempó hányásig" de azt egyikünk se gondolta, hogy ez csak egy klikket jelent és valszeg nem 5:50-es tempóra gondolt, kész a gyomrom eddig bírta. Fentről a nap tűz, alulról fűt az aszfalt és még a levegő is párás, én meg csak émelygek. Egy darabig még tartom a lépést Pepivel, de érzem, hogy ez így nem lesz jó, az izzadság már itt kiüti az állítólag profi Arcteryx futó sappit. A napszemüveg lencséjén folyik le a sós lé, marja a szemem nem látok rendesen. A tömeg lendülete itt még sodor magával minket de tudom, hogy én ezt nem fogom így bírni vagy legalább is nem sokáig. Úgyhogy csak oda szólok neki, hogy menjél majd utolérlek. Ez most verseny, nem edzés és pillanatnyilag csak hátráltatom őt. Nekilendül és egy perc múlva már vagy 30-40 ember van köztünk. Az első emelkedőn megtorpan a mezőny, előzök, előznek szép lassan sétába váltunk. Mondjuk vicces, hogy itt még sétálva gyorsabb vagyok pár embernél akik fog összeszorítva kocognak még mindig fölfelé. Pepi kék hátizsákja egyre közelebb kerül, bár még mindig van 10-15 ember köztünk. Utol kéne érnem, a mellényemben nincs hely a szemüvegnek, az Ő zsákjába viszont beférne és akkor kevesebb izzadság folyna a szemembe. Na akkor toljuk meg kicsit, a 140-es pulzus már rég sehol. Az erősebb séta is a 160-at súrolja mégse csökken a távolság kettőnk között. Kerékgyártó Peti persze a legmeredekebb legszűkebb ösvénynél áll lesben a fényképezőgéppel, hogy igazi szenvedős képeket lőhessen a mezőnyről.

Závoz - nyereg

Az elágazóban Marcsi és Joe irányítja a mezőnyt, S táv balra, M táv jobbra, egy pillanatra megállok pacsizni. A Cortina óta nem találkoztunk, Joe rám néz és vigyorogva javasolja, hogy váltsak át S-re, na azért a látszat csal ennyire még nem vagyok szarul. Itt ráadásul egy enyhén lejtő széles dózer kezdődik lehet végre haladni. Csak éppen Pepi itt is sokkal gyorsabb mint én. Kiérünk egy kis mezőre. Tűz a nap, a gaz néhol mellig ér. Próbálok inni de még a víztől is hányni kell úgyhogy inkább csak a fejemre locsolok a kulacsból. Itt még látom Pepit, de ahogy visszakanyarodunk a kanyargós erdei single trackre látótávon kívülre kerül. Közben egy sérült futó jön szembe, azt mondja semmi gond, lemegy az irányító crew-hoz ők majd leviszik. Szegény a második helyről kénytelen kiállni.
Kezdődik a gerinc hullámzása, szerencsére akad némi árnyék, így a pulzusom is visszamegy 140 körülire. Persze akad egy-két sunyi emelkedő vállig érő csalános dzsindzsával de azért nem rossz. Egyetlen dolgot sajnálok, hogy a növényzet szinte teljesen kitakarja a panorámát. Lelketlen részeken futunk itt, hiányzik a szép látvány, nagyon kell figyelnem a lábam elé mert akad pár görgeteg kő amin könnyen pofára eshetek. Az izzadság kimarta a szemüveg orrnyergét rögzítő ragasztást, így a guminyereg leesik mikor a homlokomra tolom. Na ez így nem lesz jó. A másik ESS-t tavaly januárban így kukáztam a Chopok - Gyömbér gerinctúrán, akkor a hideg miatt engedett el a ragasztás és be is fagyott a szemem, mondjuk ezt most nem fenyeget, csak épp így zavaró. Mondjuk lehet jobb lenne sportszemüveget használni, de hát a militáns énem ragaszkodik a ballisztikus védőszemüveghez még ha itt most használhatatlan is. A lencse mindkét oldalán folyik le az izzadság, ráadásul a fák között az árnyékos ösvényen akad pár kő és husáng. Egyetlen dologban reménykedek, ha sikerül az egyikben pofára esni azt legalább majd felveszi valaki.
Végre könnyen futható rész jön, pár emberrel előzgetjük oda-vissza egymást, de igazából nem számít. Tetszik az erdő. Előjön megint a militáns énem, milyen frankót lehetne itt játszani. Tiszta átlátható és átlőhető erdő, pont annyi domborzattal amennyi kell. Ezen elnosztalgiázok vagy 10 percet tuti, lehet vissza kéne menni milsimezni? Az egész heti irodai stressz után jó lenne egy-két ember lepuffantani, vagy csak simán menekülni az életemért. Na de most csak simán futni kell, mondjuk az idővel nem állok túl jól. Jön egy lefelé itt kicsit neki engedem, de a combhajlítóm jelez, hogy ő ezt a tempót nem támogatja. Széles dózer jön, lehet végre kényelmesen haladni. Jó, hogy ilyen sokan vagyunk, vonatozunk előzgetjük egymást. Máskor ilyenkor már egyedül kullogok a sor végén, most a boly húzza egymást. De a combom nem 100%-os. Lehet így 1,5 óra után inni kéne végre? Kibontom az izót, nagyon nem ízlik de azért 1-2 decit sikerül lenyelnem. Ez után kényelmes hullámzás jön, ez egy jó szakasz bár fogalmam sincs hol vagyok. Elhagyunk egy mezítlábas crew drukkert majd jön a a pálya legkellemetlenebb része, a piros sáv meredek lejtője le a frissítő pontra. Eddig annyira nem hiányoztak a botok, bár két emelkedőn jól jött volna. De ez a poros downhill most kiüt, valószínűleg Csanyának van valahol elrejtve egy könyve Az ország legszemetebb lejtői címmel. Ez tuti benne van, mindegy milyen évszak, sár vagy por itt szívni fogsz. Azért sikerül esés nélkül lejönni, bár ehhez az kell hogy egy fába kapaszkodva engedjek el mindenkit aki mögöttem volt. Aztán szerencsére kiérünk az útra és a frissítőponthoz Királyházánál.

Két órája jövök, a táv több mint fele megvan. Viszont eddig csak kb fél liter folyadékot sikerült magamba erőltetni szóval valami csoda kell, hogy végig bírjak menni. És ez itt is van, úgy hívják, hogy Crew! Kezdésnek kapok savanyú uborkát ami gyorsan helyre hozza a gyomrom, kis sajt, sós keksz, kóla, majd hogy valami energia is legyen aszalt áfonya, szilva, datolya. Kulacsból meleg víz ki, hideg a helyére és indulhatunk is tovább. Profi a személyzet, tökéletes összhangban dolgoznak. Tudják hogy mit csinálnak és hogy mit is kell csinálniuk, hogy segítsék a mezőnyt.
Jön a következő nagy mászás, mégis valahogy frissebbnek érzem magam mint az elsőnél, ha nem is gyorsan de gond nélkül felérek a Három-barát - nyeregbe, még egy kis flow is jut ahogy megelőzök egy-két embert . Itt is van egy időmérő pont. Gyors csippantás, 2:56 és lehet kocogni lefelé, a pontőrök azt mondták, hogy már csak lefelé van. De hát ezt már ismerjük, meg bár annyi pénzünk lenne ahányszor ezt hallottuk. Szóval tuti lesz még emelkedő. Egyelőre viszont dobáljuk el az összegyűjtött szintet és ilyenkor jön aminek már rég jönni kellett volna. Végre összerázódik a vesém, illetve végre van ami összerázódjon benne, úgyhogy a 19. klikknél végre kiállok egy fához félperces technikai szünetre. Hárman ugyan elmennek mellettem ez alatt, de nem baj, a veséim így se köszönik meg ezt a napot. Jön az utolsó sunyi emelkedő, szerencsére nem túl hosszú de azért nem esik jól. Vízmosás görgeteg köves lejtő jön, az igazi nem szeretem fajta, és persze Kerékgyártó Peti ismét fényképez. Megállok, pacsi, jöhet a szokásos Vöröskő forrás erre van című örökzöld. Azt mondja az kicsit odébb van úgyhogy a célt javasolja, az már csak 3 klikk. Ok, hát akkor irány a célvonal.

A tervezett 3:30-as célidőm ugyan nincs meg 3:38 lett, de nem baj.  Jó volt ez így. Hiszen edzőversenynek szántam, ami nem túl hosszú nem túl nehéz, de mégis verseny. Így kicsit kizökkent a sima edzések unalmából. Az elején a hőség kiütött rögtön, így ha nem is nehéz de melós volt az eleje, de aztán féltávtól már jól voltam magamhoz képest jól is ment, akadt némi flow is. Élveztem, hogy új helyeken járok.
Pepitől 20 percet kaptam, úgyhogy Ő már túl volt a zuhanyon amire én beértem. Hihetetlen sokat fejlődött az elmúlt fél évben. Jó hogy eljött. Denyó aki saját elmondása szerint soha semmilyen sport rendezvényre nem jár teljesen odáig van, hogy ez milyen tök jó, mennyi ember, mekkora buli, stb. És tényleg az.
 A versenyzés a sport ünnepe. A szervezők tényleg ünneppé varázsolták ezt a vasárnapot. Mert bár a Börzsöny egy aljas bucka, ami a versenyen inkább csak a vad és szúrós oldalát mutatta meg azért nem rossz hely. Nincs meg benne az igazi hegyek nyugodt méltósága, az elveszett az ősvulkánnal. Nincs már meg a régi égbetörő 1500 méteres csúcs, helyette maradtak a vadregényes völgyek és a tüdőt próbáló kaptatók és panoráma ösvények. Ahhoz hogy ezt így kényelmesen láthassuk viszont kellenek a szervezők, a crew akik éltetik ezt a rendezvényt. Ők most tényleg tökéletes munkát végeztek, ilyen jó pályajelölést én még soha nem láttam, egyetlen centijét se ismertem az útvonalnak mégis végig 100%-ig egyértelmű volt minden. Az ellátás tökéletes, a versenyközpontban minden ami kell meg van. És igazából ezért nagyon jók és kellenek ezek a versenyek, mert ezek azok az élmények amik tovább viszik az embert. Ezekhez a pozitív élményekhez lehet majd visszanyúlni a köv mélyponton. Erősen gondolkozok azon, hogy mivel a kőszegi hegységet se ismerem lehet a Kőszegi Trail lesz a következő "Csanya Trail" -em. Mert sok ilyen kell még!

Cortina Trail 2017

Az elmúlt években szerencsére sikerült pár kvalifikációs pontot adó terepversenyt  és túrát teljesítenem, így adott volt, hogy végre kipróbáljam magam egy igazi magashegyi versenyen. A fő álom az UTMB rövidtávja az OCC. De mivel oda majd háromszoros túljelentkezés volt kellett egy B terv, ez lett a Cortina. A Lavaredo Ultra Trail középtávja olaszországban a Dolomitokban. A verseny nem egészen 50 km hosszan vezet végig a Cortina körüli hágókon, három komolyabb mászással 2600 métert kell leküzdeni amire 12 óra szintidő van.  Persze ide se könnyű kijutni  2400 versenyző jelentkezett az 1500 férőhelyre. De a sorsoláson mázlim volt így felkerültem a rajtlistára. A sorsolás után gyorsan befizettem a részvételi díjat, majd szerencsére sikerült ismerősökkel közös fuvart és szállást is találni.

 A felkészülés hónapjai nagyon gyorsan elteltek, volt közte jobb is, rosszabb is. A főpróbának szánt Bércre sajnos családi okok miatt nem tudtam elmenni de a hétvégi szintgyűjtéseket szinte maradéktalanul végig csináltam. Így már csak a hőségtől tartottam, mert 25 fok fölött már nagyon tudok szenvedni. Erre azt találtuk ki, hogy az Eged oldalába a legnagyobb melegekben délelőtt 11 és délután 2 között jártam ki, hogy szokjam milyen az amikor fölülről a nap, alulról pedig a sziklák ontják a hőséget. Hogy ennek mennyi értelme és haszna volt azt nem tudom, de mindig kiütött. A verseny előtt két héttel még sikerült egy arcüreg gyulladást összeszedni így az utolsó hét már csak pihenés és rehab volt.

A kiutazó csapat szerda este 11-kor indult Budapestről. Ezért én már 8kor eljöttem otthonról, hogy Egerből időben oda érjek, természetesen az utolsó busz késve indult de szerencsére a többiek bevártak. Így néhány extra kanyarral reggel 9 után meg is érkeztünk Cortinába.

Csütörtök reggel. Géza felvetése alapján előre regisztráltunk a 9:30-kor rajtoló Compressport közösségi futásra, hogy átmozgassuk az utazástól elgémberedett lábainkat. Ez egy nagyon jó hangulatú kis buli futás volt a cég szponzoráltjaival, végig Cortina belvárosában majd el egy kilátó pontra. A hangulat annyira adta magát, hogy miközben videózni próbáltam menet közben a főutcán, egyszer csak arra eszméltem, hogy a két előttem futó jobbra és balra kitér, hogy én belerohanhassak a már felállított fém kordonba. Az ütközést sikerült lágyékkal tompítani és beszerezni egy jó kis lila foltot a belső combomra, de legalább egy jót röhögtünk. Majd bevettük magunkat az expo-ra ahol több tucat cég és verseny kiállítói vártak minket különböző finomságokkal és akciós ajánlatokkal. Alap esetben még szilveszterkor se iszok pezsgőt, de itt olyan kedvesen kínálták, hogy teljes természetességgel fogadtam el délelőtt fél 11kor és még ízlett is, bár nálam a dobogót a spenótos tojás felfújt szerűség vitte el. Ez után visszaültünk az autóba és elindultunk a szállást megkeresni a következő faluba.

A szállásunk San Vito di Cadore -ban volt, egy ódon 100 éve üzemelő pékség és cukrászda fölött aminek a teraszáról elég impozáns kilátásban volt részünk:

Itt elfoglaltuk a szobákat és visszamentünk Cortinába átvenni a rajtszámot és megnézni Géza rajtját aki a délutáni Skyrace-en is indult. A felesége Kati pedig visszament a versenyközpontba önkénteskedni. Mi Marcsival és Joeval kis városnézés után busszal akartunk visszamenni a szállásra, de két perccel lekéstük. Így kipróbálhattuk, hogyan tudunk stoppolni. Nos hát nem túl sikeresen, az egészben a legjobb az volt mikor egy apáca nevetve intet, hogy Ő ugyan fel nem vesz minket. Végül is 50 perc után felvett minket egy kedves bácsika, aki kérdezte indulunk e a versenyen. És biztosított minket, hogy nagyon szép lesz Ő minden hétvégén túrázik a hegyekben. Közben a többiek már haza értek és egy finom tésztával vártak minket.

Péntekre a telefonom teljesen elhalálozott így adott volt a délelőtti program is. Cortina főutca mobil bolt keresés. Szerencsére Kati olasz tudása sok segítség volt, ezért előtúrtak nekem a raktár legmélyéről egy 29 eurós duplakártyás békebeli elpusztíthatatlan Nokia-t, tökéletes lesz versenyekre ahol kötelező magaddal vinni. Ezután bementünk a North Face boltba, ha már 20% kedvezményt adnak a rajtszámra és az sem elhanyagolandó, hogy a kínálat finoman fogalmazva bőségesebb mint bármelyik itthoni boltban. Közben a bolt előtt zajlott a gyerek futam, hihetetlen aranyos lurkókkal akik magukban, vagy szüleik kezét fogva esetleg a nyakukban ülve teljesítették a nekik kijelölt pályát.

Délután vissza San Vito-ba ebédre pizza majd pihenés, hiszen a hosszútávosoknak este 11-kor már rajt volt. Én is pihenést terveztem de valami bélcsavaró kórság kiütött így az éjszaka nagyobb részét a mosdóban töltöttem, a maradék időt pedig a vihar tanulmányozása vitte el, talán ha 2-3 órát tudtam pihenni.

Szombat reggel átrobogtunk Cortinaba ahol Marcsival hosszan vártuk a rajtot, az éjszaka küzdelmei miatt én nem túl jó kedvvel és állapotban egy kövön üldögéltem a tömeg szélén, nagyon nem volt kedvem beverekedni magam a rajtzónába. Ez egy jó fél óráig tartott aztán mikor felcsendült Ennio Morricone-tól az  Ecstasy of gold, már én is furakodtam előre, hogy kivételesen ne teljesen leghátulról rajtoljunk.
Kikocogtunk a városból, majd az erdőben jött az első komolyabb emelkedő. Itt szinte állóra fékeződött a tömeg a két nyomni ösvényen elkezdődött a torlódás. Egy - két előzés után elértünk egy kis tó partjára ahol magyar szavak ütik meg a fülemet. Markó Katáék, ekkor még csak köszönünk majd mindenki megy tovább a saját tempójában. Tetszik ez a mezőny japán, hongkongi, lengyel, ukrán, francia, amerikai versenyzők a rengeteg olaszon felül. Mindenki más stílus mind mozgásban mind felszerelésben. Az első emelkedők jól mennek, nincs még hőség és a fák is árnyékot adnak. de tudom ez nem lesz sokáig így. Ahogy emelkedünk a növényzet eltűnik és csak a világos sziklákról visszavert gyilkos sugárzás marad. Ha forráshoz érek, iszok, vizezem a fejem a csuklóm, sehol egy felhő az égen, a panoráma viszont pazar ahogy kanyargunk felfelé. Az első 10 km jól telik élvezem a tájat viszonylag jól is vagyok még egy csokit is sikerül magamba tömni.
Majd jön a Travanses-völgy pokla, a mesékben az ilyen gyönyörű helyeken élnek a hegyi tündérek, de most inkább csak a gonosz manók földje amik teljesen a mélybe rántanak, esetleg néhány világháborús lidárc átka súlytja a vidéket. Az biztos, hogy hiába az alacsony vízállás képtelen vagyok haladni még a patakmederben is csak vánszorgok az agyam meg olyan dolgokon kattog amiknek nincs helye a versenyen. Gépies a mozgásom fejben messze járok, A versenykuruzslóm jól seggbe rúgna ha tudná min agyalok, de most tuti nem érném el telefonon. Nem tudom mennyi idő alatt jutok itt át, fél óra, egy óra nem tudom teljesen kiesett az egész. Egyszer Marcsi rám szólt, hogy egyek majd az első pontnál segített tartályt tölteni, hogy legyen nálam víz fölfelé de ez a rész egy rém álom volt.
Végre elkezdünk emelkedni a gondolataim kitisztulnak visszatér az erőm újra utolérem Katáékat, Ő már volt tavaly is, ellát pár jó tanáccsal, a csúcsra jókedvűen érünk fel, Ők itt picit lemaradnak fotózni én meg húzok lefelé.

Col Dei Bos hágó

Le a völgybe széles jól futható dózer vezet, kocogni kezdek. Illetve kezdenék, a gyomrom helyén egy kő pattog a görcsölő beleimen, nagyon nehéz belőni azt a tempót amivel úgy tudok haladni, hogy ne fájjon. Pedig a völgyben látom lent a parkolót, bár a többiek figyelmeztettek, hogy becsapós mert lesz előtte még egy emelkedő, mégis nagyon közelinek tűnik. Az út persze tényleg becsapósan kanyarog, a várt alagút nem a völgybe hanem a következő kaptatóra vezet rá.

Az út jobbra fordul, az eddig hűvös szellő helyét átveszi a megrekedt hőség, ami úgy fejbe ver mintha beton falnak rohantam volna. Szédülök kóválygok, meg kell állnom képtelen vagyok tovább menni. Szerencsére Katáék utolérnek kapok tőlük sótablettákat, iszok rá némi testmeleg izót, majd az erődnél megállok fotózni.

Hihetetlen hely, egy régi erőd, fölötte a falon kötel technikát gyakorolnak, kicsit arrébb viaferrata csoport kurjongat, alattunk a völgy szembe a következő hegy. Talán öt percet töltök itt el, de ennyi kellett is, hogy összekaparjam magam és letudjak ereszkedni a frissítő pontra.
A pont előtt az aszfalton utolér Marcsi is, több mint egy órája nem láttam nagyon megörülök neki, Ő sokkal jobb állapotban van mint én, közli, hogy szó se lehet kiszállásról, eszembe se jusson megyünk együtt tovább, van két óránk a Giau-hágói pontzárásig. A ponton iszok egy kólát majd egy kis levest ez javít a helyzetemen. Szilárd kaját nem merek lenyelni, de gondolom egy darab sajttól nem lehet nagy gond. Nos persze megint tévedek a 3 féle kirakott sajtból sikerül kiválasztanom egy érlelt fajtát, ami nagyon jól esne este a teraszon egy palack bor társaságában, itt viszont megint görcsbe rántja a gyomrom. Marcsi számomra hihetetlen tempóval lő ki a pontról, alig bírom követni. De a lendülete csak az első komolyabb szintezésig tart. Beérem, majd szép lassan elmarad mögöttem. Kezd összeállni a képlet. Fölfelé máshogy terhelem a törzsem ezért nem görcsöl olyankor a gyomrom, ergó nincs mit tenni az emelkedőkön kell behoznom minden a lejtőkön elvesztett percet. Mindezt úgy, hogy féltávnál egy óra csúszásban vagyok a saját tervemhez képest és a pálya utolsó 10 km-ere ereszkedni fog végig, ja és nem tudok szinte semmit lenyelni.
De előbb még fel kell mászni a pálya legmagasabb pontjára 4 km-en 500 szintet kapunk amíg elérjük a 2400 méteren lévő Averau házat, Egyenletes tempóban haladok sehol nem állok meg szuszogni, a hegyek gyógyító ereje működik. A hegyek gyógyító ereje működik, már a tűző nap se érdekel. Pedig az óra hőmérője 36,6 foknál a magasság méréssel együtt kiakad, többet nem számolja az összszintet. A Cinque Torri sziklatornyait már jókedvűen érem el, még pózolok is a fotósnak.

 Majd megyek tovább, már csak pár méterre lehet a csúcs felkiálltással. Utolérem a reggel óta kerülgetett five-fingerses hongkongi lányt, mikor megáll fotózni végül én is előveszem a kamerát.

A menedékháznál a hegyimentők várnak minket, hűsítő teával. Most látom magamon, hogy mennyire leégtem a napon. Bő óra alatt értem fel a völgyből, így megengedek magamnak egy kis szusszanás magamba erőltetek egy banános Hihg5 szeletet lövök egy trailfie-t a fölém magasodó csúccsal és magabiztosan indulok le a hágóba.

Úgy számolom 40 percem van a következő 2 kilométeres ereszkedésre az meg sima ügy nem kell kapkodni. Nos a rajtszámon lévő szintmetszett kissé becsapós, ez inkább 3,5-4 km 100+ szinttel. Mikor erre rájövök előbb elátkozok minden digót, majd az útszélén üldögélőket próbálom noszogatni bírják ki a pontig ne itt csússzanak ki az időből. Persze ezt nehéz elmagyarázni egy spanyolnak aki nálam is rosszabbul beszél angolul, végül egy német sráccal kezdünk el tempózni fölfelé. Az ösvény vége egy olyan szikla csapás amit elsőre fel se ismerek. Túrázók szólnak rám, hogy a futók másik oldalról kerültek egy busz méretű leszakadt sziklát. Itt sikerül is oda csapni a bokacsontom egy nagy kőhöz. Keményen kell tempóznom, hogy elérjek a hágóhoz. Egy perccel a pontzárás előtt esek át az időmérő szőnyegen. Majd befekszek a csap alá. Eltántorgok a kajapulthoz és gondolkozok mit is kéne enni, egy fél banánt sikerül lenyelni, majd meglátom a félbe vágott koktélparadicsomokat a só mellett. Én nem tudom milyen só volt ez, de itthon az útszóró só is előreköszön neki az biztos. Kettőt haraptam rajta és lenyeltem, majd 5 másodpercen belül majd összeestem olyan görcsbe rántotta a gyomromat. Neki támaszkodok a kajapultnak, de ekkor látom, hogy hátul egy ember már hordágyon fekszik, egy csak vegetál a harmadiknak pedig épp infúziót kötnek be. Na ne ezt semmiképp, gyorsan kitántorgok a pontról mielőtt lekapcsolna a személyzet.
 A hágó után pár száz méterrel megint zerge csapás következik amit a hegyimentők biztosítanak. Előtte meg a fűben leülve rejtőzik egy fotós, későn veszem észre így hiába próbálok úgy tenni mint aki jól van.

Hívna a természet de szűk az ösvény nincs hova félre állni így sétálok tovább, majd egy 10-15 perc múlva végre félre tudok állni egy kő mellé. Hát a vesém biztos nem fogja megköszöni ezt a napot, normál esetben egy itthoni Egedes edző körön ami max 1,5 óra is 2x állok ki egy egy fa mellé, most meg lassan 8 órája vagyok úton és ez a második alkalom. Viszont amilyen borzalmas volt a só olyan hatékony is végre megkordul a gyomrom. Ezért benyomok egy  high5 isogélt, majd innék rá. Hopp üres a tartály nem töltöttem fel a hágóban. Ok akkor jöhet a koffeines izó, na az első kortytól olyan hányingert kapok mint még soha. Hát ilyen nincs...

Még egy 200 méteres hágóba mászás vár rám és nem a könnyebb fajtákból és nem tudok folyadékot se bevinni. Tényleg egy pancser kezdő amatőr vagyok. De legalább már a nap nem tűz és hál istennek hogy a high5 pakkot kaptam a szponzortól, mert ezt víz nélkül is magamban tudom tartani. Így mire a kaptatóhoz érek újra jól vagyok és tudok ismét előzgetni. Az Averau-nál 1297. voltam, a hágónál már csak az 1355. Itt most újra visszaszerzek pár pozíciót. Nem mintha bármit is számítana, a sor legvégén vagyok ez egyértelmű. És fogalmam sincs mi van a lányokkal féltáv óta nem láttam őket és biztos, hogy nem értek be a 15:30-as pontzárásig, lehet nem engedték tovább őket? Épp ezen agyalok amikor egy kövön ülve meglátok egy ausztrál sporttársat (milyen jó, hogy minden rajtszámon rajta van ki honnan jött) tiszta vér a térde és a lábszára. Kérdem tudok e segíteni van nálam medic pakk (mert hogy azt is végig cipeltem sose lehet tudni alapon) majd csak legyint, hogy ugyan pihen 5 percet nincs semmi baja. Így megyek tovább. Végre felérek a hágóba ahol két hegyimentő sátrazik, kérdem tőlük hol találok forrást mert tiszta vízre van szükségem, azt mondják 500 méter az ösvény bal oldalán.

Ez az olasz távolság mérés olyan lehet mint a dél dalmát időszámítás, vagy mint, hogy egy Csanya versenyen mindig minden ponton 4. vagy max a célban máshogy számolják. A lényeg, hogy még vagy 20 percet gyalogoltam mire elértem az első patakot. Jó hideg vize van, az az igazi torok rekesztő de most jól esik, eszek hozzá egy banános gélt is mert kelleni fog még az erő. Elvileg már csak egy mászás van hátra.

Itt ér utol Kata, végre van kivel beszélgetni, azt mondja 10 percet késett a hágónál de tovább engedték Marcsit nem tudja, egy feltételes ponton együtt csippantunk. 35 km-ernél tartunk 8:56-alatt eddig 2400 szintet mentünk és 1332. vagyok. Fölfelé még mindig tudok javítani na, de már csak egy pici emelkedő jön amit látunk is a távolban. De előbb még meg kell állni egy réten, ami tele van hegyigyopárral.

 Mögöttünk vihar gyülekezik, a távolban halljuk is a morajlást de talán megússzuk. Előttünk egy lankás emelkedő hát neki indulunk. Két őrült olasz félmeztelenül ül egy sziklán és torkuk szakadtából ordítva drukkolnak mindenkinek aki elmegy ott. Innentől már végig futható pálya jönne, ha a gyomrom engedné. De sajnos nem, mire elérjük az utolsó pontot a D'ajal tó partján iszonyatosan görcsölök. Úgyhogy Kata megy tovább én meg bezárkózok a menedékház mosdójába egy jó negyedórára.
Itt volt egy kiírás, hogy már csak 10 km a cél, van rá 2 órám szóval sima ügy, de Katát már nem érem utól. Engem viszont elég sokan, főleg piros rajtszámos hosszútávosok, de akad pár kék is ezek szerint nem vették 100%-osan komolyan a Giau hágós pontzárást. el fut mellettem több japán, a hongkongi mezítlábas lány, a német futó is rám köszön akit még a hágó előtt biztattam, hogy jöjjön. A lefelé sose volt az erősségem, pedig itt most én is haladok gyorsabban mint a verseny folyamán eddig bárhol. Cortina szélét elérve egy család mini pontot üzemeltet a háza előtt. A gyerekek kolompolnak a kerti slag zuhannyá alakítva, almát és bort kínálnak. Még bő egy km a cél van rá 45 percem, hát persze hogy elfogadom az a deci bor már rontani semmit nem tud az állapotomon, nem is rossz jól esik. Így a célba már vigyorogva kocogok be.

Kicsit nehéz elhinni, hogy sikerült. Sose mennek könnyen a versenyek, mindig sokat hibázok, vagy csak túlvállalom magam. De ilyen mélyről még soha nem jöttem vissza. Rengeteg tanultam ismét. Magamról, a hegyről, a testem jelzéseiről, a tartalékaimról. Arról, hogy mennyire más tud lenni hegy és hegy, hogy milyen gyorsan össze lehet omlani, de vissza is lehet jönni, csak meg kell tanulni kezelni. Persze ehhez nagy rutin kell ami még nincs meg. Mérlegelni kell a kockázatot, de merni kell kockáztatni. Fejlődni csak úgy lehet ha feszegetjük a határainkat. A rengeteg Egedre szaladgálás bármennyire is untam néha sokat segített, de még többet kell. Lefelé még mindig csapni valóan megy, béna és gyáva vagyok. Nincs meg a technikám a murvás, omladékos lejtökön való tempós lejövetelhez még mindig, viszont esés nélkül végig vittem a versenyt, pedig én 10-ből 9x zakózok az ultrákon. Nem volt semmi izomlázam, a térdem picit szúrt és nehezen hajlott a végén, de kis nyújtással és pihenéssel másnapra elmúlt. Szerencsésnek mondhatom magam még a bekapott kórsággal is, ugyanis a verseny utáni éjszaka volt a legrosszabb. Haza jönni is csak a Csernus Brigitől kapott széntablettákkal tudtam, 4 nap alatt 6 kilót fogytam a végére. Mondjuk van miből szóval nem baj.
Fantasztikus élményben részesülhettem egy gyönyörű helyen. A verseny útvonala, a szervezés, a kiszolgálás a helyiek  hozzáállása is csodálatos. Ha valaki bejut a sorsolással ne szalassza el a lehetőséget mert ez tényleg életre szóló élmény.

Köszönet Katinak, Gézának, Karcsinak az utazás, szállás, supportálás megszervezéséért nélkületek sokkal nehezebb lett volna. Marcsinak és Katának a verseny közben tanácsokért. A csapat többi tagjának a jó társaságért és hangulatért. Valamint a szponzoraimnak akik támogattak a felkészülésben és a versenyen a  POLAR Hungary -nak és a ProteinFutárnak.