Túl vagyunk az Oscar gálán (ezt reggel hallottam a rádióban...) és már mindenki könnyesre röhögte magát Chevy Hard kalandjain, lassan megérdemelne már egy szobor átadásnyi 1,5 percet Ő is (reklámblokkal együtt a 1,5 persze) a pódiumon. Láttuk mit küzdöttek a hosszútávon a mazohisták. Nekem meg lelkiismeret furdalással kéne küzdenem, mert megint ellazsáltam egy versenyt. Persze ha jobban belegondolok ez a Fun Run már októberben lazsálással kezdődött...
CoachOli régi őszi bulija a Dédes-Kékes, tavaly ebből lett a Dédes-Béla, aminek a nem létező Felsárkány-Béla útvonalán futás helyett szedtünk Pepivel 2 szatyor őzlábgombát. A fun akkor is fontosabb volt mint a run. De Pepi kitalálta Ő tavasszal Fun Run-t akar futni, ok persze ez jó ötlet. Hiszen tök jó az útvonal, csomó látnivaló, gyönyörű panorámák. Pont ezek miatt megyünk terepre a büdös mocskos városi pályák helyett. Még a január végi pályabejárásban is volt némi fun, bár Tamáskút után a zöldön már csak szótlanul kullogtunk és mivel lámpánk nem volt Barátrétre kértünk egy medevac-ot. Intő előjel lehetett volna, de nem foglalkoztam vele. Hiszen a versenyen nem bokáig érő olvadt hólében kell majd kilométereket futni, sütni fog a nap, hóvirág szőnyeg, madárfütty...
Legalábbis az elmúlt 3-4 évben így volt. Arra meg már ki emlékszik, hogy mikor először indultam a Classic-on térdig érő hóban gázoltunk a Síház felé, pedig nem volt az olyan rég. Na de hát nem lehet mindig tavasz. Rajt után mondtam Pepinek menjen, általában mindig egy jó órával ér előttem célba szóval úgyis csak hátráltatnám. Anitával meg abban maradtunk, hogy Tamáskútig biztos eljön. Nála nagy kérdés volt a verseny mert az eddigi leghosszabb megtett távja egy félmaraton meg egy Kékes csúcsfutás volt. Szóval dupla szint majdnem dupla táv és a nagy hó jó kis kalandra vállalkozott. Egy hiba volt, hogy a kamáslit nem vette föl reggel. Így mire Őrkőházhoz értünk az átázott zoknija már kezdett is megfagyni. A házhoz már eleve csúszással értünk fel, hogy mikor azt nem tudom, mert a cetlimen 361 perc szerepel 2-es pontnak, szóval itt valami zavar történt az erőben. Amíg Anita öltözött én pacsiztam pár HARD-ossal, aztán ittunk gyorsan egy pálinkát a fagyott gumicumi és a jégkocka sajt mellé. Majd megkérdezte, hogy most mi lesz mennyi az idő? Mondtam neki, hogy az időt el kell engedni már teljesen lényegtelen. A kérdés az, hogy végig akar e menni. Azt mondta igen. Jó hát akkor menjünk, és innentől tényleg FUN volt. Csúszkáltunk, estünk keltünk. Tamáskúton pálinka, fagyott gumicuki, jégkásás kóla teával (Köszi Timi isteni volt!) még friss sült szalonnát is kaptunk. Tamáskút után a zöld úgy látszik örök mumus marad, mert azon a lelketlen szakaszon megint csak nehezebben haladtunk. De Barát-rét után már megint sokat röhögtünk, először azon, hogy melyikünk gyomra korog hangosabban (ja hogy pálinkával és 2 maréknyi jeges izével nem lehet 7 órát gyalogolni). Aztán, hogy kísérteteket lát, tuti hallucinál a kimerültségtől. Pedig nem, a két kísértet ott volt előttünk, kb egy fél tókörnyivel 2 perccel előttünk értek be. Szóval így futás nélkül ugyan de FUN volt. Na de mi is kellett ehhez?
CoachOli régi őszi bulija a Dédes-Kékes, tavaly ebből lett a Dédes-Béla, aminek a nem létező Felsárkány-Béla útvonalán futás helyett szedtünk Pepivel 2 szatyor őzlábgombát. A fun akkor is fontosabb volt mint a run. De Pepi kitalálta Ő tavasszal Fun Run-t akar futni, ok persze ez jó ötlet. Hiszen tök jó az útvonal, csomó látnivaló, gyönyörű panorámák. Pont ezek miatt megyünk terepre a büdös mocskos városi pályák helyett. Még a január végi pályabejárásban is volt némi fun, bár Tamáskút után a zöldön már csak szótlanul kullogtunk és mivel lámpánk nem volt Barátrétre kértünk egy medevac-ot. Intő előjel lehetett volna, de nem foglalkoztam vele. Hiszen a versenyen nem bokáig érő olvadt hólében kell majd kilométereket futni, sütni fog a nap, hóvirág szőnyeg, madárfütty...
Legalábbis az elmúlt 3-4 évben így volt. Arra meg már ki emlékszik, hogy mikor először indultam a Classic-on térdig érő hóban gázoltunk a Síház felé, pedig nem volt az olyan rég. Na de hát nem lehet mindig tavasz. Rajt után mondtam Pepinek menjen, általában mindig egy jó órával ér előttem célba szóval úgyis csak hátráltatnám. Anitával meg abban maradtunk, hogy Tamáskútig biztos eljön. Nála nagy kérdés volt a verseny mert az eddigi leghosszabb megtett távja egy félmaraton meg egy Kékes csúcsfutás volt. Szóval dupla szint majdnem dupla táv és a nagy hó jó kis kalandra vállalkozott. Egy hiba volt, hogy a kamáslit nem vette föl reggel. Így mire Őrkőházhoz értünk az átázott zoknija már kezdett is megfagyni. A házhoz már eleve csúszással értünk fel, hogy mikor azt nem tudom, mert a cetlimen 361 perc szerepel 2-es pontnak, szóval itt valami zavar történt az erőben. Amíg Anita öltözött én pacsiztam pár HARD-ossal, aztán ittunk gyorsan egy pálinkát a fagyott gumicumi és a jégkocka sajt mellé. Majd megkérdezte, hogy most mi lesz mennyi az idő? Mondtam neki, hogy az időt el kell engedni már teljesen lényegtelen. A kérdés az, hogy végig akar e menni. Azt mondta igen. Jó hát akkor menjünk, és innentől tényleg FUN volt. Csúszkáltunk, estünk keltünk. Tamáskúton pálinka, fagyott gumicuki, jégkásás kóla teával (Köszi Timi isteni volt!) még friss sült szalonnát is kaptunk. Tamáskút után a zöld úgy látszik örök mumus marad, mert azon a lelketlen szakaszon megint csak nehezebben haladtunk. De Barát-rét után már megint sokat röhögtünk, először azon, hogy melyikünk gyomra korog hangosabban (ja hogy pálinkával és 2 maréknyi jeges izével nem lehet 7 órát gyalogolni). Aztán, hogy kísérteteket lát, tuti hallucinál a kimerültségtől. Pedig nem, a két kísértet ott volt előttünk, kb egy fél tókörnyivel 2 perccel előttünk értek be. Szóval így futás nélkül ugyan de FUN volt. Na de mi is kellett ehhez?
Pénteken két hósöprés között négyszer gondoltam át milyen cuccban is kéne menni. Abban biztos voltam, hogy simán tempóval nem fogom tudni kifűteni magam, mert nem lesz tempó.
Szóval nézzük alulról fölfelé.:
- 0 km-es Fellraiser, dobozból kivéve. Valaki szerint hülyeség új cipővel versenyezni, nekem tökéletesen bevált, nem törte sehol a lábam, nem nyomta a lábujjam, és a nagy méretű fogak elég jó tapadást adtak. A hómacskát nem vettem fel végig a zsákban maradt.
- 0 km-es Fellraiser, dobozból kivéve. Valaki szerint hülyeség új cipővel versenyezni, nekem tökéletesen bevált, nem törte sehol a lábam, nem nyomta a lábujjam, és a nagy méretű fogak elég jó tapadást adtak. A hómacskát nem vettem fel végig a zsákban maradt.
- Coolmax liner + merino téli zokni. A hártyavékony liner szárazon tartotta a talpam a merino meg vizesen is melegít, mert bizony a hosszú túra kamásli alá is bement a hó, de útközben ez egyáltalán nem volt zavaró, nem fázott a lábam.
- Alulra kompressziós heatgear gatyó + merinó alsó + futó alsó + egy rövidnadrág (ennek anyni haszna volt, hogy sok zsebe van.
- Alulra kompressziós heatgear gatyó + merinó alsó + futó alsó + egy rövidnadrág (ennek anyni haszna volt, hogy sok zsebe van.
- felül egy vékony thermo hosszúújjú arra egy polartec-es közepes felső magasított nyakkal + csősál (csősálból kellett volna még egy de valamiért hülye voltam kivenni a zsákból pedig ott volt). Igazából akkor kezdett el fájni a torkom, mikor Hereg-rétnél Tündi beelőzött minket a hosszú távról és megláttam, hogy sál nélkül fut. Már a gondolattól rosszul lettem, és éreztem, hogy kezd bedagadni a mandulám.
- Az ivótartályra ráraktam a thermo huzatot, aztán a csőre is. Az eredmény, hogy a csatlakozó szelepnél fagyott be. Annyira nem vicces a sárga kereszten felfelé Török-útra 5 percig fújkálni a levegőt a zsákba, mert mikor végre megindul (a kellemes szoba meleg ásványvíz) rögtön félre nyeltem és ott fuldokolhattunk. Én a víztől Anita a röhögéstől.
Szóval FUN volt tényleg. Sokszor leírtuk már, hogy a segítők, önkéntesek nélkül nem működne egyetlen verseny vagy rendezvény se. De ez itt most így télen tényleg hatványozottan igaz. Szóval köszi mindent. Jövőre találkozunk, csak előtte még tartunk pár nyári pályabejárást, ha netalán megint tél lenne a versenyen.
- Az ivótartályra ráraktam a thermo huzatot, aztán a csőre is. Az eredmény, hogy a csatlakozó szelepnél fagyott be. Annyira nem vicces a sárga kereszten felfelé Török-útra 5 percig fújkálni a levegőt a zsákba, mert mikor végre megindul (a kellemes szoba meleg ásványvíz) rögtön félre nyeltem és ott fuldokolhattunk. Én a víztől Anita a röhögéstől.
Szóval FUN volt tényleg. Sokszor leírtuk már, hogy a segítők, önkéntesek nélkül nem működne egyetlen verseny vagy rendezvény se. De ez itt most így télen tényleg hatványozottan igaz. Szóval köszi mindent. Jövőre találkozunk, csak előtte még tartunk pár nyári pályabejárást, ha netalán megint tél lenne a versenyen.
