Mátra BÉRC Trail 2019

Az egész azzal kezdődött, hogy februárban Biga meghívott a Bércre. Ami egy tök jó dolog, hiszen általában az élmezőny az Elit a VIP. Nekem meg azért drukkolnak a haverok, hogy egyáltalán célba érjek. Ne adj isten esetleg még szintidőn belül. Na de hát én nem futó csak szervező vagyok, és mint tudjuk "...a versenyszervező az élet császára...". Na ennek örömére és mert a Tajga tök jó hangulatú volt gondoltam kéne még egy laza gyors edző verseny. Mr. Proteinfutár meggyőzött menjünk a Téli Margita félmaratonra mert az jó. Nos az eleje az tényleg jó volt, Cser Zsófival húzattam magam az első órában. Aztán egy kis technikai szünet után próbáltam utolérni. Persze sikerült is elvágódni  onnantól lyukas térddel bicegés. Na de hát volt már ilyen sokszor. Aztán másnapra a rosszabb térdem kezdett a szokásosnál is sz@rabb lenni. A normális embereknek van jobb és bal lába, a sportolóknak jó és rossz. Nekem meg van rossz és rosszabb, ez így van 21 éve szóval volt időm megszokni, hogy fáj. Néha jobban néha kevésbé, hogy épp mikor miért azt nem igazán lehet követni. De ez most más volt, a rosszabb térd izület alatt szemmel látható és kézzel tapintható csomó, tömlő most igazán pokollá tett mindent, pár hét után ezt meguntam. Szóval 5 év után újra befeküdtem az MR alá. Eredmény a ciszták felszívódtak ez jó, na de a többi...hosszanti szakadás, horizontális szakadás, folyadékgyülem, részleges szakadás, csontsziget elváltozás. Majd a kegyelem döfés Hoffa szindróma. Tiszta szerencse, hogy a másik lábam (amin a lyuk lett térd alatt) meg se néztük, épp elég ez is. Február 9-én estem, az eredményeket talán március 8-án kaptam meg a VTM előtt. Azt, hogy mikor mi szakadt szét persze nem sikerült rekonstruálni, 14 augusztusában volt az utolsó MR akkor még nem voltak szakadások csak gyulladás és ciszták. Azután meg ahány verseny annyi esés. Elbukott Szentendre Trail-ek, Mátra 115, Lemkowyna, UTMB-OCC ,  megannyi tankönyvi példa a sorozat sérülésekre. Megoldás? A Hoffát (ez gyakorlatilag egy zsír szövet tele ideg végződésekkel a térdben és a mozgó alkatrészeket védené) kilehetne vágni, az mondjuk 3-6 hónap rehab, aztán még 1 év amíg lehet már rendesen edzeni...DE 2 év alatt úgyis visszanő. Jó hát akkor a hentes kések maradhatnak a fiókban, ha lesznek végre rendes biomech végtagok akkor majd jöhet a fűrész addig várok inkább. Amúgy is van még 1,5 hónap a Bércig! Március végén még nyomtam egy Egedfutást, ami csapnivaló volt, de legalább a hőség is beütött. Csak, hogy szokjuk. Utána volt finom sós karamell fagyi szóval megérte kimenni.

Szóval az eddigi legedzettlenebb állapotban érkeztem meg Kőkútpusztára. A reggeli 1 fokban, szerencsére a Szoboszlói Muslincák tudták mivel lehet a rajtban motiválni. Mert hát kit érdekel, hogy 30 fok lesz, most hideg van és amúgy is a hajnali éhgyomorra pálinka jót tesz az emésztésnek, főleg egy 10 órás futás előtt (ne kérdezzétek ezt ki találta ki, mi se tudjuk).
Oroszlánvárig sima az út. 30 percenként csippan az óra sótabletta-izó, gél, sótabletta. A csúcson megállok enni egy szeletett mert korog a gyomor, rendes szilárd kaját követel. De akkor már lőjünk egy trailfiet is, válaszoljunk a kommentekre. Ja hogy ez elvileg futóverseny? Nem számít nem sietek, a fölfelékhez gyenge vagyok, lefelé meg gyáva. Na ezt a kis 5 perces produkciót sikerült előadni a rejtett térfigyelő kamera előtt. 

 Innen kezdődne a hullámvasút, de már most gyilkol a hőség. Hiába iszok, hiába a sótabletták, és a világ legrosszabb ízű taurinos gélje. Feszül a gyomrom és nem múlik a szomjúság. Sötétlápa-nyeregnél Csipike vár a piros bohóc / trashhorror frizurájával, idén nem ásóval mint tavaly Hanem egy kulacsnyi fröccsel! Hát áldassék a neve, az egészet meginni nem mertem mert tuti kiütött volna, de az a 2-3 korty pont elég volt, hogy a gyomrom helyre tegye. Kékesre ugyan rész szintidőből kicsúszva érek de legalább kicsit helyre jöttem, tudtam enni inni. Sombokornál az eddigi legjobb időmmel óvatoskodtam le. Aztán Csórhegynél jön a nagy pofon, szinte a műúttól tarra vágták az erdőt így a legnagyobb tűző napon kell felmenni Galyára (közben az élmezőny épp átszakította a célszalagot)de legalább már majdnem féltávnál vagyok és a szintidő hátrányt is ledolgoztam. Galyán pusztulat van, életmentő fóliával letakart versenyző, mentő, az emberek sorban adják le a chipet. De miért? Még be lehet érni, csak menni kell, nem szabad megállni!

Én iszok, eszek, töltök, iszok és megyek tovább. Kristóf tavalyi mantrája zeng a fülemben "negatív split lesz, negatív split lesz". Ágasvárig elvagyok, de Szamárkőnél fel megint nagyon meleg van. És most Csörgőpatak szurdoka se hozza meg a várt felfrissülést. Keresztesnél én rontom el a frissítést, fejben már nem vagyok teljesen egyben. A fenyvesben meg kell támaszkodnom egy fánál mert megszédülök. A következő szakaszon is kevesebb lett az erdő esélytelen, hogy itt hozzam vissza a pálya első felén elszórt perceket. Muzslánál utolérem Balikó Sanyiékat, hopp itt a fa ahol mindig meg szoktam állni, most is meg kéne. Állj meg, belefér. De nem, menni kell. Bár "sima ügy" leérünk egy óra alatt. Aztán csak nem jön a kőfolyás. Ilyen nincs, a végét meg kell tolni a pataktól. Mellettem egy kiment bokájú srác kérdi. Beérünk? Igen! Meglesz gyerünk. A pincesor után jönnek szembe Krisztáék Tomival. Nyomjad 2 perc!!! Aztán befordulunk a sportpálya kapuján látom az órát 9:58. Rohadjon meg én nem futok! James Bond se fut a kaszinóba...9:58:33. Másfél perccel a limiten belül. Jó hogy nem álltam meg annál a fánál.

Minden orvosi intelem ellenére indultam el. Tudván, hogy elég egyetlen rossz lépés és a térdemnek vége lesz, és vele együtt az egész szezonnak. De meg kellett kockáztatnom, tudnom kellett, hogy mit bír ki. Nos a térdem kibírta különösebb gond nélkül. Nem a fájdalommal, hanem a hőséggel és a kalapácsos emberrel kellett megküzdenem. A 10 órából 8-at mentem egyedül, szótlanul a sor legvégén. Volt időm átgondolni a dolgokat, ok a térdem kuka. Sose lesz alkalmas futni, főleg terepen futni. De még így is végig tudok menni, és szeretek kint lenni az erdőben, ez az egyetlen menekvés a napi 8 órányi irodai agyhaláltól. Imádom a versenyek hangulatát a sok ezerféle bolond embert. Az út maga a cél! Néha nehéz, néha fájdalmas. A versenyek a megállók, egy egy pont, ami összeköti az utat. De ezek a megállók teszik színessé az egészet, a maguk kavalkádjával.  Remélem még sok ilyen megálló lesz.